Ma hallottam egy érdekes információt, hogy mivel a szerelem egy kémiai folyamat ezért"csupán" 2és fél évig tart, azután már csak szeretet, hála, megbecsülés, kötődés érzése marad. A szerelem ugyanis vak ezért van, hogy ebben az állapotban csinálunk olyan dolgokat, hozunk olyan döntéseket amikre később nem leszünk esetleg büszkék vagy miután elmúlik ez a rózsaszín köd ráeszmélünk, hogy mi is történt velünk?!
Ezek alapján nyilván a mi 15 évünk már nem a szó szoros értelemben vett szerelem de mindenképpen egy semmihez sem fogható csodás érzés, amit nem hiszem hogy egy életünk során túl sokszor megtapasztalnánk. Úgyhogy becsüljük meg nagyon!
Egyik kedves olvasóm kérte, hogy osszam meg veletek, hogy nekünk mitől működik ilyen jól a kapcsolatunk, mi hogyan éljük túl a hullámvölgyeket.... Szívesen megteszem, mert ha a mi példánkkal csak egy párnak segítek vagy kapaszkodót adok már elérte a célját a bejegyzés és tettem ismét valami jót magamnak és ezzel adtam másoknak is.
Hiszem, hogy a mi jó házasságunk alapja, hogy ez egy első látásra szerelem kapcsolat (részemről mindenképp a férjemnek úgy mindenhez idő kell 😉). Nem azt mondom, hogy büszke vagyok rá de tudom, hogy ahhoz, hogy én boldog lehessek a dolgoknak így kellett alakulnia, én őt egy temetésen pillantottam meg először (érdekes, hogy egy emberi élet vége valami fantasztikus dolgot indított el...), ahol én a volt párommal jelentem meg. A jelenlegi férjem a volt párom csoporttársa volt a főiskolán. Én ott éreztem először, hogy rá vártam egész eddigi életemben (18 éves voltam akkor). Természetesen ő észre sem vett engem, majd miután a következő talákozó alkalmával sem vett tudomást rólam egy főiskolai buli alkalmával én vettem a bátorságot és odamentem hozzá. És innentől nem volt megállás. Hosszú, hosszú órákat beszélgettünk, abszolút kizárva a külvilágot és olyan jól esett mindkettőnek. Rengeteg közös volt bennünk (akkor is). Az első randit is én kezdeményeztem, hisz nyilván ő tisztelte, hogy nekem van egy meglévő (nem túl jó) párkapcsolatom. Romantikus, meghitt és nagyon sok beszélgetéssel gazdagított találkák voltak ezek, rengeteget adott mindkettőnknek. Akkor még nyilván nem tudtuk, hogy ebből házasság, csodás gyermekek lesznek, nem is igazán gondolkodtunk csak éltünk a "mának". Aztán mikor ez az egész titkos románc kiderült választás elé kerültem. Bentragadok egy mások által elvárt rossz kapcsolatban,ahol ugyan a párom nagyon szeret engem de nem tudok mellette nőként kiteljesedni, semmi közös nincs bennünk ( hozzáteszem, hogy ő egy végtelenül jó ember akit a mai napig nagyon tisztelek, 3 csodás kisfiú édesapja és egy szeretetreméltó nő férje) és leélem az életem úgy, hogy csak sóvárgok az igaz szerelem után vagyis megalkuvó leszek vagy vállalom a felelősséget a döntésemért, szembemegyek az emberek megvetésével, esetleg megbántok körülöttem embereket akiket nagyon szeretek de akkor is én leszek az első az életemben és én a boldogságra szavazok. Hát ez utóbbit tettem és ma már tudom, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése.
Az évek során rengeteg jó és rossz dolog is történt velünk, de soha nem volt az, hogy mi ezt nem tudjuk közösen megoldani, mert meg akartuk oldani! Nyilván ezek vittek előre bennünket, ezek miatt tudunk ma is szeretettel és hálával nézni egymásra. Sokszor kerültünk olyan helyzetbe az életbe ahol egyikünk vagy a másikunk kissé mélypontra került és ilyenkor a másik mindig tudott erőt adni ahhoz hogy felálljunk és menjünk tovább. Azt gondolom én egy szerencsés ember vagyok, mert a férjem alapjába véve egy nagyon nyugodt és pozitív beállítottságú személy aki segített nekem abban, hogy én is lecsillapodjak és más szemüvegen keresztül tudjam nézni ezt a csodás világot. Mikor anno jópár évvel ezelőtt egy csúnya veszekedésből kifolyólag én elköltöztem egyik pillanatról a másikra a szülői házból ő mellettem állt, befogadták a szülei és tulajdonképp itt kezdődött a közös életünk! Ő akkor kezdett el dolgozni, nekem se munkám, se ruhám, se önbecsülésem nem volt csupán a két kezem és tudtam, hogy meg fogom állni a helyen, mert akaraterő és kitartás az van bennem. Elkezdtem takarítani, hogy ne kelljen engem eltartani, tanultam mellette, jogosítványt szereztem. Közben nyilván voltak mélypontok, ahol előjöttek a negatív érzések, hogy nekem sose lesz olyan jó állásom, mint neki, hogy én semmire sem fogom vinni az életben, közben volt egy komoly autóbalesetünk ami csak rátett még egy lapáttal arra, hogy az önértékelésem a béka segge alatt volt. Persze ő folyamatosan biztatott engem, hogy ne adjam fel,ne essek kétségbe, legyek optimista a jövőnket illetőleg és leginkább legyek türelmes. Mert kevés dolog van az életben ami egyik napról a másikra megváltozik! Rengeteget beszélgettünk akkor is és a mai napig ezt tartom az egyik legfontosabbnak a kapcsolatunkban, hogy "mindent" megbeszélünk! Ismerjük egymás gondolatait,mimikáit, a másik szeretetnyelvét és ezeket használjuk is nap.mint nap akkor pedig amikor egy hullámvölgybe kerülünk még nagyobb hangsúlyt fektetünk ezekre.
Az évek során sok sok munkahelyi problémával megküzdöttem, úgy érzem önhibámon kívül elbocsátottak innen is onnan is és ilyenkor mindig összetörtem. Persze ma már tudom, hogy ennek így kellett alakulnia, hogy kineziológus lehessek! A férjem pedig ment előre, az szíve és a bizonyítási vágya (leginkább magának, talán kicsit a szüleinek és nekem is) hajtotta,egyre jobb pozíciókba került. Bennem pedig a kettős érzés. Büszke vagyok rá és hálás neki, hisz tudom, hogy értem is teszi közben meg ott az irigység hogy bezzeg neki mindig minden sikerül én meg mennyire nem tálalom a helyem a világban. Elégedetlen voltam magammal és ez kihatott a mindennapjaimra, folyton aggódtam, gyártottam magamnak a problémákat. Ő meg igyekezett engem ebből az önmarcangolásból kirángatni. Hálás vagyok neki, hogy kitartó volt ebben (is) és ma már én is tudok olyan lenni mint ő. Jó példával járt előttem, mindig is éreztem, hogy fel tudok nézni rá,tetszik ahogy ő csinálja, szeretnék én is úgy élni ahogy ő. Szerintem ez nagyon fontos egy párkapcsolatban, hogy fel tudjunk nézni egymásra, tudjuk inspirálni a másikat, adjunk neki folyamatosan visszajelzést (jót és kevésbé jót is) mert ezek a dolgok fogják őt magasabb szintre emelni ami miatt újra újra fel lehet rá nézni, ő pedig hálás lesz ezekért a gesztusokért ez pedig segít, hogy a tűz ne aludjon ki. Máté egy olyan ember (volt) aki szerette az állóvizet maga körül, nem volt kényelmes átlépni a komfortzónáját (érdekes, hogy ez a munkájában nem igazán volt jellemző soha, sokkal inkább a magánéletben) én pedig egy örökké pörgő, mindig valamit csinálni akaró vagy mindig mást akaró nőci, volt is bizony ebből bőven konfliktus nálunk. De hajlandóak voltunk alkalmazkodni az évek során,belátni és elfogadni, hogy nem mindig az a jó amit mi igaznak hiszünk, hisz nem mindig az visz előre bennünket. Rengeteg jó dolgot ki tudtunk így hozni magunkból és egymásból is! Ma már büszkén mondhatom, hogy mindketten azt érezzük, hogy azért vagyunk azok akik vagyunk és azért tartunk ott ahol tartunk mert egymásra tálaltunk. Sok párkapcsolat véleményem szerint ezért nem működik, mert nem tudják kiaknázni egymás rejtett kincseit a felek. Mert csak elvárások vannak de közben senki nem tesz lesz igazán semmit az asztalra, a férfi elfelejt férfi lennie nő meg nő, megvonják egymástól az én időt mert pl féltékenyek (ami abszolút az önbecsülés hiányának a jele és egy teljesen felesleges szorongó érzés).
Nyilván mint mindenki időnként mi is veszekszünk de az évek során eljutottunk oda hogy a duzzogás és a másik hibáztatása helyett először is magunkba nézünk, hogy mi mit tettünk azért vagy mit nem tettünk meg azért, hogy ez a vita kialakuljon vagy ne, és ezt tudatosítva magunkban tudunk bocsánatot kérni, kezdeményezni a békülést. Nagyon sokszor megöleljük egymást ezzel szavak nélkül is elmondjuk a másiknak, hogy milyen sokat jelent nekünk. Fontosnak tartom az érzelmek kifejezését (pozitív és negatív érzéseket is) és hogy merjük elmondani a másiknak, hogy mi az ami tetszik illetve nem tetszik az ő viselkedésében. Változni illetve változtatni valamin csak akkor lehet ha azt kimondjuk, tudatosítjuk és teszünk érte, hogy ne maradjon így. De ezt mindkét félnek akarni kell, az nem elég ha csak egyikük lép a változás útjára a másikuk pedig megragad a pocsolyában. Ennek az a veszélye, hogy egy idő után akkora lesz a szakadék kettejük között, hogy már nem tudják azt áthidalni.
Az életet meg kell élni nem pedig túl! A boldogság mindenkinek jár és ne hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk.
Még egy fontos dolog, szerintem az ellentétek vonzzák egymást kijelentés csak a mágnes esetében igaz. Én igenis azt gondolom, hogy egy párkapcsolatban fontos a közös érdeklődési kör, hisz ebből lehet mindkét fél számára felejthetetlen együtt eltöltött időt megélni, mert ez esetben nem megalkuvásról van szó.... Mi a kapcsolatunk elejétől kezdve fontosnak tartjuk a kettesben töltött órákat,napokat. Mindig szánunk rá időt, amikor csakis mi vagyunk a fontosak. Erre mindenkinek van igénye ez szerintem kétségtelen, de nem mindenki engedi meg magának!
Tegnap reggel egy csodás látvány fogadott mikor kimentem a konyhába. Egy omlett, körberakva paradicsommal a középen pedig egy szívecske. Mellette bögrében a zöld teám! Lehet, hogy a szó szoros értelmében ez már nem a SZERELEM, de egy boldog házasság nekem ezt (is) jelenti! Hála, szeretet, a másik önzetlen segítése, közösen eltöltött idő (kettesben), sok és tartalmas beszélgetés (ami nem csak a gyerekekről szól) alkalmazkodás (és nem megalkuvás).....
Ez az én véleményem, az én házasságom, az én tapasztalataim, nem kérem senkitől, hogy azonosuljon vele ha csak nem érzi úgy.....
Szívem minden szeretetével Nektek❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése