Álmok vagy célok?

Igazából a megfogalmazás talán mindegy,  a megvalósuláson van a hangsúly! Megálmodni valamit vagy álmodozni valamiről viszont már nem ugyanazt jelenti! Előbbiben már ott rejtőzik a teremtő energia is míg az utóbbi az csak egy délibáb és nagyon sok esetben ott is marad a jövőben, megvalósulatlanul... Miért? Mert a félelmeink, a belénk nevelt, megtanult hitrendszereink miatt nem merünk elindulni azon az úton ami ki van jelölve a cél eléréséhez! Az út megtétele kitartást igényel, az út  egyik széle tele van tűzdelve lemondással, fáradtsággal, önsajnálattal, hihetetlenséggel de az az oldal ahonnan a nap süt az csupa csodás virágokkal van ékesítve és ezek a viragszálak az erő, a kitartás, az öröm, a hála, az energia, az önbecsülés, a szeretet. Az út végén pedig ott van a fény, a siker, a megelégedettség....
A nappalt mindig felváltja az éjszaka és a sötétség után érkezik a fény. Az úton ha elindulunk néha azt érezzük sosem lesz vége az éjszakának, el is fáradunk és legszívesebben hagynánk, hogy a sötétség magával ragadjon de aztán felvillan az első napsugár, küldi az energiáját, felmelegíti a testünkét és erőt ad a lelkünknek és ezzel a lendülettel mehetünk tovább a fény felé, ahol már nem lesz hatalma az éjszakának, a sötétnek mert már úgy tudjuk szeretettel magunkhoz ölelni, hogy kellett a tapasztaláshoz és a fejlődéshez!
Célok nélkül lehet élni de vajon van-e értelme? Van-e értelme nap nap után beleállni a mókuskerékbe és éjszakákat csinálni a nappalokból is?
Tavaly mikor elkezdtem írni, hogy milyen céljaim is vannak, bizony nagyon az ego vezérelte a kezemet, és inkább az anyagi javakra koncentráltam. Elnyomva a lelkem szavát, nem keresve azokat a dolgokat amik nekem rövid és hosszú távon is örömöt okoznak. Gyorsan akartam a sikert, az elismerést és ha lehet ezt minél kevesebb energia áldozattal részemről. Rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Csak azért mert elképzelek valamit, álmodozok róla az még nem fog valósággá válni. Ahhoz jóval többre van szükség. Először is egy szilárd elhatározáshoz!
Az egyik célom amit rendszeresen leírtam hogy félmaratont akarok futni. Ugyan már évek óta futok többé kevésbé rendszeresen de ez kevés volt ahhoz, hogy egy versenyen 21km-t teljesítsek. Szilveszter éjszaka nagyon elszántnak éreztem magam és az én szeretett férjecském benevezett egy félmaratoni távra május 20ra. A lecke fel van adva. Viszonylag enyhe volt a tél, így volt lehetőségem futni a szabadban, először csak úgy ami jól esik a testemnek. Aztán 5. Hete nekiálltam a felkészítő edzésprogramnak, amit a párom állított össze és segít is a felkészülésben. Az étkezésre odafigyelek, ez nálam egy ideje már nem okoz problémát, ugyan nem önszántamból, de sok káros dolgot kiiktattam az életemből. Heti 4 edzés van, rövidebb és hosszabb távok, intervallumfutás és 1 jóga. Mellette pedig mentálisan erősítem magam meditációval is. Hihetetlen erőt és lendületet ad nekem ez az edzésprogram. Minden alkalommal mikor kimegyek futni érzem a hálát, hogy ezt csinálhatom, látom magam előtt a május 20ai versenyt és egy célt amiért érdemes mindent megtenni. Minden futás után feltöltődik a testem, kitisztul a tudatom és a lelkem és nagyon büszke vagyok magamra! Felemelő érzés nagyon!
Mindig is szeretettem futni, jó futónak is számítottam a suliban de sosem gondoltam volna, hogy heti 50km-t fogok futni és ez nem feltétlen fáradtsággal hanem sokkal inkább örömmel fog eltölteni. Hálás vagyok magamnak, hogy vállaltam ennek az útnak a megtételét (hozzáteszem, hogy mindezzel együtt az élet egyéb területein is szépen fejlődnek a dolgok, hisz napról napra több öröm járja át a szívem ami bevonzza a még több jót), hálás a férjemnek, hogy támogat az edzések előtt, alatt és után is, a gyermekeimnek akik mindig bíztatnak, a nagyszülőknek akik vigyáznak időnként a lányokra míg én futok...  Csodás ez az érzés! Karácsonyra megkaptam a hahóti fogorvosnő, Lubics Szilvia dedikált futókönyvét amibe ez volt írva: "sok szeretettel Szilvinek motivációként az első félmaratonjához"..... Miközben olvastam a könyvet éreztem ahogy töltődök az ő kitartásával lelkesedésével időnként már fanatizmusával..  Köszönöm neki!
Arra biztatlak benneteket, hogy legyenek céljaitok, álmaitok, bármily kicsinek tűnő is az. Merjetek kilépni a mókuskerékből, "áldozatot" hozni és megajándékozni önmagatokat a siker érzésével, ezáltal növelve az önbecsüléseteket. Nem mindig könnyű, néha én is szívesebben maradtam volna a meleg szobában, könyvet olvasni, teát iszogatni, a gyerekekkel játszani de leküzdöttem az egomat. És megérte minden alkalommal. Ma egy 18 és fél km-es szakasz vár rám. Megyünk anyukamékhoz, én útközben kiszállok és futva fogom megközelíteni a családi házunkat! Lelkesen várom!
Szívem minden szeretetével kívánok mindannyiótoknak áldott, békés és szeretetteljes ünnepet szerető családotok körében! Örömteli perceket, sok locsolót! Ölellek benneteket! 🐔🐣🐰

Ha hívnak, menj....

Sokak számára talán kissé érdekes lesz a mai téma, de jött az érzés, hogy bizony írnom kell róla.... Hit, vallás, spiritualitás.... Valahol talán mind egyről szól,vagy egy célért dolgozik de mégsem! Hinni valamiben vagy valakiben számomra nem azt jelenti, hogy aktívan gyakorlok egy vallást vagy tagja vagyok egy felekezetnek. A hit bennem él és nekem ezt nem kell senkinek bizonygatnom, ahhoz hogy találkozzam azzal akiben én hiszek nem kell templomba mennem, mert hálát adni, imatkozni, szeretet adni és azt tanítani bárhol lehet. Én római katolikus vallású vagyok, gyerekként minden vasárnap templomba mentem, hittanra jártam, fontosnak tartottam a szentségeket de valahogy sosem tudtam azonosulni a plébánossal aki a szentmiséket celebrálta. Ma már úgy mondanám nem volt hiteles számomra. Márpedig ez nagyon fontos! Aki tanít minket járjon előbbre nálunk, mutasson példát saját életével mert ekkor válik számomra hitelessé.
A mi kislányaink is megkeresztelkedtek születésük után, igaz nem szabad akaratukból. Talán dönthettünk volna másképp is, de ennek valamiért bizonyára így kellett lennie. Jártunk templomba, megtanítottuk őket imádkozni és igyekeztünk hitünk szerint nevelni őket. Aztán az évek során rájöttem arra, hogy akiben én hiszek ő nem a templomban lakik, sokkal inkább itt van velünk, a tiszta érzéseken keresztül mint a hála és a szeretet el tudok jutni hozzá és bármikor fordulhatok hozzá segítségért. Nem kell ehhez vasárnap misére mennem vagy épp a gyóntatószékben elmondanom valakinek mit nem csináltam hithűen... Ezért a temlombajárás szép lassan ritkulni kezdett és tavaly karácsonykor volt először életemben (már amire emlékszem), hogy nem voltam templomba. És bizony megfordult a fejemben, hogy talán a lányokat sem íratom be hittanra majd ők eldöntik szeretnének-e erre az útra lépni. A teremtő és az ő segítői itt vannak velünk minden nap, közösen imádkozunk hozzájuk, kérjük a segítségüket, megköszönjük a sok jót amit tőlük kapunk és nekem ez így "elég" is. De nekik talán nem. Mostanában többször kérik, hogy hadd nézzenek bibliai történeteket, olvasunk a gyerekbibliából és Sári 3.hete kéri vasarnap, hogy menjünk templomba... Hát miért ne! Az én hitemnek nem mond ellent, bárhol vagyok közel érzem magamhoz az égieket. Sokat kérdeznek Jézusról, az ő haláláról az angyalokról. Örömmel elégítem ki a kíváncsiságukat, szép dolgok ezek! Tudják már ők is, hogy bármi amit tiszta szándékból teszünk, gondolunk az kedves az Úr előtt és azt kapjuk vissza amit adunk. Végtelen örömmel tölt el, hogy ennyire nyitottak az isteni értékekre, keresik, elfogadják, használják....
Ma este Zsófi kissé indulatos volt a fürdésnél, talán a fáradtság miatt. Nem beszélt szépen az apával (mondta neki, hogy nem fogad szót neki, mert hogy mi folyton parancsolgatunk, meg megmondjuk mit kell tenni és neki sose lehet azt amit szeretne) és nem sokkal ezután elcsúszott a vizes padlón és sírva fakadt. Bementem hozzá és miután felvettem a karomba elmondtam neki, hogy bizony ha csúnyán viselkedünk másokkal a Jóisten meg fogja mutatni a mi eszközeinkkel hogy mit is teszünk. És ha ez nekünk fáj akkor gondoljunk bele, hogy bizonyára a másiknak is fájt! Miután megnyugodott elmondtam neki, hogy mi nem parancsolgatunk neki hanem neveljük őt,-mert mi már többet éltünk és tapasztaltunk és segíteni szeretnénk őt abban, hogy majd édesanyaként ő is segíthesse hasonló "jótanácsokkal" a gyermekeit. És hogy bizony minket is neveltek a szüleink és ezért (is) tudunk most neki olyan sokat"adni". Döbbenten nézett rám, átölelte a nyakam és egy hatalmas puszival hálálta meg ezt a kis monológot. Tiszta szándék, szeretet és hála, "csupán" ennyi volt ebben a beszélgetésben és ezzel benne is volt minden! Ezek a tiszta dolgok pedig csakis a szívből tudnak jönni, amit akkor tudunk igazán elérni ha hiszünk! Hogy ki miben, illetve ki minek hívja és milyen módon jut el hozzá már csak "részletkérdés". De kitartóan keresni kell ezeket az érzéseket és ezzel bizony szebb életet teremtünk magunknak és jobb hellyé varázsoljuk a világot!

Szívem minden szeretetével ölellek benneteket❤

Törött szárnyú angyalok

Bizony sokan vagyunk ezen a világon ( sokan még nem is tudják magukról, hogy ilyen céllal érkeztek ide) akik azért jöttünk, hogy megtanuljunk szeretni, szeretet adni és elfogadni és miután megtanultuk példával járni mások előtt is. Így leírva oly könnyűnek tűnik ez az egész, hisz most bárki azt mondja én szeretem a gyerekem, a szüleimet, a szomszédomat és ez fordítva is igaz. De vajon tudjuk-e mi az a szeretet? A szeretet a legerősebb pozitív energia ami létezik az univerzumban, ami az öröm és a boldogság érzését vonza maga után!  A szeretet nem szab feltételeket, nem épít gátakat, nem sajnál és nem megmenteni akar hanem úgy fogad el ahogy vagyunk és segítő jobbot nyújt ha kérjük. Nem támad és nem keres felelősöket,hanem megengedi, hogy a másik is megejtse a saját hibáit, lehetőséget adva neki a felismerésre és a tanulásra. A szeretet nem abból táplálkozik, hogy átveszi a másik szenvedését hanem csendben megengedi a másiknak a saját küzdelmét és kívülről támogatja őt. Nehéz jól szeretni, nehéz úgy szeretni, hogy ne bántsuk önmagunkat vagy a másikat. Önmagunkat kell elsősorban tisztelni és szeretni, hogy őszintén tudjunk adni és elfogadni is effajta érzést! Önmagunkat szeretni pedig nem azt jelenti, hogy nárcisztikussá válunk hanem, hogy szeretjük a bennünk lakozó kisgyermeket, figyelünk az igényeire, nem erőszakoljuk rá a külvilág elvárásait, ha bánatos megkérdezzük  segíthetünk-e neki valamiben. Tesszük ezt olyan szeretettel ahogy ezt a saját gyermekünkkel tennénk.
Az angyalok a Teremtő küldöttei akik az igaz szeretet által vezérelve teljesítik és közvetítik az isteni energiát. Az empaták azok a törött szárnyú angyalok akik itt a földi létben teljesítenek szolgálatot emberi alakot öltve. Ők azok akiknek legfőbb feladatuk a szeretet bármi módon való közvetítése. De ez bizony sokszor együtt jár azzal is, hogy könnyen rájuk ragad mások energiája, ami nem hozzájuk tartozik. Meg kell tanulni ezt felismerni és letakarítani is.
"A gyermek a szülő tünete"- olvastam ma ezt az üzenetet... 2 dolog jutott eszembe ezzel kapcsolatban...
Sok sok nem hozzám tartozó energiát magamra szedtem én is az elmúlt időszakban, de egyre inkább felismerem és kezelem ezeket. De egy kis angyalkának ez még időnként nehéz feladat lehet. Ma sok sok érzés kavargott bennem többnyire nem kellemes töltettel. Sári itthon van pihenőn amit a nátha és köhögés támogat és azt vettem észre, hogy bár semmi oka nincs rá kedvetlen, sőt mondhatnám szomorú. Többször rákérdeztem mi a baj, egyértelműen a semmi volt a válasza. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy nagyon kedves tőle, hogy segíteni próbál nekem azzal, hogy szolidáris velem de ezek az érzések nem hozzá tartoznak bátran engedje el őket és én is igyekszem szabadulni tőlük. Hatalmas megkönnyebbülést láttam a kis arcán mikor ezt megértette és ki is lépett a sajnálat, szolidaritás nevű pocsolyából.....
A másik eset ami pár héttel ezelőtt esett meg... A gyerekek egy éjszakát a nagyszülőknél töltöttek és miután hazajöttek a játék nagyon hamar veszekedésbe, kiabálásba torkollt. Kissé feszült voltam én is és gondoltam majd én rendet teszek, ne kiabáljanak már. Kitártam a szobájuk ajtaját és "okos felnőtt" módjára elkezdtem velük kiabálni, hogy hagyják már abba az üvöltözést, nem hiszem el, hogy csak kiabálással tudják megoldani a konfliktusaikat. Abben a pillanatban belém nyilalt egy gondolat, hogy kiabálással próbálom nem kiabálásra tanítani őket és bizony el is szégyelltem kissé magam. És akkor Sári kimondta a bennem felmerülő érzéseket.... Becsuktam az ajtót, összenevettünk a férjemmel és büszkeség fogott el, hogy ilyen nagyszerű kislányom van. Aki bátran odaáll elém és odatartja bizony a tükröt amibe oly sokszor nem szeretünk belenézni. De magamra is büszke voltam, hogy felismertem azt a viselkedésformát amin bizony változtatnom kell...
Bátran nézzetek bele a tükörbe amit a gyermekeitek, a külvilág mutat nektek még akkor is ha nem tetszik amit láttok benne. Mindannyiunk feladata megtanulni feltétel nélkül szeretni önmagunkat hisz csak akkor tudjuk megtanítani másoknak is a szeretetet ha már mi is tudjuk mi az!

Szívem minden szeretetével ölellek benneteket❤