.... Valamiben amiben bennünk van, valakiben aki mi magunk vagyunk. Mindannyiunkban ott él egy bölcs és tehetséges gyermek aki bármire képes ha igazán akarja, mert elhiszi, hogy meg tudja csinálni.
Én egy menekülő típusú ember vagyok, elutasítás sérülést cipelek magammal. Hogy szeretek és tudok futni már általános iskolában kiderült, a legjobb futó voltam az osztályba, gyakran mentem atlétika versenyre. Középiskolában is a legjobbak között voltam, ennél ellenére csak közel 3 éve kezdtem el komolyabban futni. Először csak 5-6 km-ket,annyi esett jól a testemnek. 2016ban indultam először a KKM versenyen, maratoni váltóban. 10.5km volt az én távom. Emlékszem mikor beértem a célba az volt a gondolatom, hogy bizony nem lennék képes ebből még egy kört teljesíteni... Ugyanezzel az érzéssel értem tavaly is célba ezen a versenyen a közel 35fokban. Tavaly minden nap felkerült a céljaim közé, hogy félmaratont futok, de nem valósult meg. Gondoltam majd idén meglesz, nem vagyok elkésve sehonnan. Igazán Szilveszter éjszaka játszottam el először a gondolattal, hogy milyen is lehet 2 órát futni egyfolytában. Februárban kezdtem el a 12 hetes edzésprogramot, mert célom volt, hogy május 20-án teljesítsem a 21km-es távot. Heti 4 alkalommal megyek edzeni és bátran mondhatom, hogy jól megy a futás, jobban mint a 3 év alatt bármikor.
Múlt szombaton szakadó esőben indultunk el anyukamékhoz és én útközben kiszálltam a kocsiból és futva értem el a szülői házat. Érdekes, izgalmas és felemelő élmény volt! Az járt közben a fejemben, hogy ha álmaim, céljaim vannak akkor azokért akkor is tennem kell ha odakint vagy épp belül dúl a vihar. És mi van akkor ha május 20-án ugyanilyen szakadó eső lesz? Nem fogom a 3 hónapos felkészülésemet a kukába dobni csak mert nem épp "ideális" a körülmény a futáshoz.... Elázva, tocsogó cipővel, büszkeséggel és a kitűzött célhoz képest 3km-rel kevesebbel érkeztem meg anyukamékhoz. Éreztem útközben, hogy ha ez az idő nem fog ki rajtam akkor bizony semmi sem, meglesz az a félmaraton.
A szombati napok mindig a hosszabb távok, 17-18km. Ma fél 11 körül indultam neki a 17km-és szakasznak, nem túl sok, mondhatni 0 lelkesedéssel. Fájlaltam kicsit a bal térdem az elején, de "megbeszéltem" vele és magammal is, hogy ezen túl kell lépni és minden rendben lesz. Az első 10km-t szemerkélő esőben futottam. Vonyarcra érve gondoltam a Szent Mihály kápolnánál visszafordulok akkor kicsit több, mint 17km lesz a megtett táv. De vonzott a domb, a kápolna, a Balaton látványa. Felszaladtam rá és csodás kép tárult elém. Ott fent egyedül, a keresztre feszített Jézussal, édesanyjával és a mesés tájjal.... Erőre kaptam és jött egy érzés, hogy ma meg kellene próbálni.... Elindultam lefelé a dombról és csak úgy pattogtam az aszfalton.. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, biztattam magam. Visszaérve a városba még rengeteg erőt éreztem magamban és bizony nagyon jó köröket futottam, így életemben először teljesítettem a félmaratoni távot 2 órás idővel. Végig borús idő volt, de mikor a ház elé értem pár pillanatra átsütött a nap a felhők felett, azt hiszem előttem tisztelgett. Melegség és végtelen büszkeség járta át a szívem🙏 aztán a következő pillanatban nagy szemekben elkezdett esni újra az eső. Csodás a természet, csodás ahogy észrevesszük benne az apró csodákat hálás vagyok érte!
Pár hónappal ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyenre is képes vagyok, de ha elszánt és lelkes az ember akkor tényleg nincs lehetetlen. A képzeletnek csak az ego szabhat határt,ne adjunk neki teret!
Legyen előttünk mindig cél és ha igazán el akarjuk azt érni akkor az odavezető út is ki fog rajzolódni! Nem biztos, hogy könnyű lesz végigmenni rajt, de megéri!
Szívem minden szeretetével ölellek benneteket és kívánok nektek csodás vasárnapot!
2018. április 7., szombat
2018. április 6., péntek
Testvér, lélekkapcsolat....
"Ha választhatnak egy testvért és leirhatnam hogy milyen legyen az olyan lenne amilyen te vagy így úgy érzem nagyon szerencsés ember vagyok hogy ilyen testvérem van". Azt hiszem túl sok magyarázatot nem kíván ez a pár sor, de úgy érzem szeretném megosztani veletek mit is érzek én ezzel kapcsolatban! Ezt az üzenetet tegnap este kaptam a bátyámtól, attól az embertől, akivel pici korom óta megmagyarázhatatlan, mély, szereteten, megbecsülésen alapuló kapcsolatom van. 2 év különbséggel születtünk, különböző neműek vagyunk mégis mindig "jó" testvérek voltunk. Szüleink elmondása alapján mi sose veszekedtünk, ellentétében az azonos nemű, hasonló korú unokatestvéreinknek akik folyton marták egymást és a szeretetet vajmi kevésbé jellemezte az ő testvéri kapcsolatukat. Igazi nagy veszekedésre én sem emlékszem kettőnk között, nyilván apró civódások voltak... De ezek ilyen gyermeki ego harcok voltak inkább! Kinek nagyobb a homokvára, kinek szebb a bunkija (mindenféle limlomból készített bunker), de ebben nagyjából ki is merült nálunk a vita. Illetve egy nagy sérelmem van vele kapcsolatban még kisgyermekként. 4-5 éves lehettem és volt egy kedves fehér macim aminek piros selyemmasni volt a nyakában. Folyton azt morzsolgattam, megnyugtatott. Egyszer egy vitánk alkalmával a bátyám elvette ezt a macit és bedobta a tűzbe😥 nehéz volt ezt akkor megélni és elfogadni de ma már nem haragszom érte.
Kicsi korunkban egymáshoz volt tolva a két ágy amiben aludtunk és a fejünk ért össze. Gyakran aludtunk el úgy, hogy fogtunk egymás kezét, suttogva megosztottuk egymással a titkainkat, az aznapi "jócselekedeteinket". Ebből bizony volt bőven, szüleink nem kis bánatára. Szerettük egymást, szerettünk együtt lenni de ugyanakkor vágytunk a figyelemre, a törődésre. Sokat dolgoztak a szüleink, kevés idejük volt ránk. Mi pedig tudtuk ha rosszat csinálunk legalább addig is velünk foglalkoznak míg megszidnak,megbüntetnek bennünket. Csináltunk veszélyes, törvénybe ütköző dolgokat is és emiatt elkönyveltek bennünket mint rossz gyerekeket. El is kísért bennünket hosszú hosszú éveken keresztül ez a megbélyegzés. Nekem a jó tanulmányi eredményemmel sikerült kompenzálnom a magatartásbeli problémákat, bátyámnak ez nem ment. Ő megrekedt a "rossz gyerek" minőségben és bármit tett valahogy mindig rosszul sült el. Elhitte, hogy ő tényleg rossz és mindent megtett azért, hogy igaz legyen rá ez az állítás.
Gyerekként nagyon felnéztem rá, mindig rá akartam hasonlítani. Nyugodt és vicces volt, rengeteg barát/haver állt mellette. Jól focizott, így 6as korában elkerült kollégiumba, focisuliba. Nehéz volt ezt nekem megélni, úgy éreztem hiányzik valami az életemből. Ő volt az! Vártam mindig a hétvégéket, hogy beszélgethessünk, hogy mehessek szurkolni a meccseire, hogy mindenkinek megmutathassam milyen klassz testvérem van nekem. Én is elkezdtem focizni, csakhogy még ebben is rá hasonlítsak. Nem tudom megmondani, hogy az iránta érzett szeretetem motivált ebben vagy inkább az, hogy édesanyám és az ő anyukája folyton Krisztiánról áradoztak, hogy ő milyen szuper kölyök és inkább az irigység dolgozott bennem. Mindenesetre élveztem amit csináltam és a vele töltött időt is. A középiskolás éveink alatt két különböző városban tanultunk de a szoros kapcsolat továbbra is megmaradt. Ekkor már tudtam, hogy ő tévútra tévedt, hisz megosztotta velem a problémáit, én pedig ott próbáltam segíteni neki ahol tudtam. De sajnos (vagy talán mégsem) nem voltam elég hozzá, hogy megmentsem őt a bukástól. Saját magának ásott mély gödröt, beleesett és a mélység magával ragadta. Nehéz időszak volt ez nekem, nem igazán értettem miért kell őt elveszítenem és nem tudtam, hogy tudnék ezzel az érzéssel együttélni. Utolsó éves voltam a középiskolában mikor először börtönbe került. Mai napig tisztán emlékszem rá mikor először megláttam őt megbilincselve, percekig zokogtam és imádkoztam, hogy ez ne a valóság legyen. Hát az volt! Megélni azt, hogy szeretsz valakit, segíted és támogatod őt és ő ennek ellenére folyton visszaesik a gödörbe és elengedi a te kezed ami segíthetné őt bizony nem könnyű. De annál inkább tanító célzatú. 3x visszazuhanni és egyre mélyebbre ásni abban a gödörben egyértelműen azt mutatja, hogy nem tanult a leckéből, megragadt a gyermeki "rossz gyerek" minőségben és ragaszkodik is hozzá. Elfogadtam, hogy ez az ő útja sokszor sírtam miatta, de megértettem, hogy ezt az utat neki kell végigjárnia és segítséget akkor kell nyújtanom ha ő ezt kéri. Nem menthetem meg minden hibájának a következményétől hisz akkor megfosztom a fejlődés lehetőségétől.
2016 januárjában mikor újabb lehetőséget kapott a szabad életre nagy izgalommal vártam, hogy fogják fogadni őt a gyermekeim, hisz sosem találkoztak vele. És bizony "nem okoztak csalódást". Ugyanaz a szeretet van bennük is iránta ami a mai napig él bennem is. Elfogadták őt feltétel nélkül, azért szeretik mert megnevetteti őket, mert gyermek lesz belőle mellettük, mert érzik, hogy nekem is fontos ez a kapcsolat. Őket nem érdekli honnan jött, hol volt életük első pár évében, miért került oda, ők azt a tiszta, érzékeny, szerethető embert látják benne aki ő valójában, aki kisgyermekként még tudta, hogy azért érkezett ide, hogy szeressen és viszont szeressék. Ezt az embert (kisgyereket) látom én is mindig mikor beszélgetek vele, mikor látom a könnyeket megcsillanni a szemében. Vágyik ő is mint mi mindannyian a szeretetre, az elismerésre és arra, hogy boldog legyen ezen a Földön. Ez aboldogság viszont nem a sötét oldalon van! Azt hiszem ezt ma már ő is tudja vagy legalábbis kezdi érzékelni. Az én "ráhatásomra" vagy talán mert időközben fordult a kocka és ma már ő néz fel rám, mint a húgára elment kineziológushoz és dolgozik azon, hogy megtalálja önmagában azt a kisgyermeket aki 37 évvel ezelőtt ezt a családot, ezt az életet és ezt a testet választotta a tanítójának. Végtelenül büszke vagyok rá és minden szeretetettem támogatom őt abban, hogy tálalja meg a lelki békéjét, mutassa meg másoknak is azt a hatalmas szeretetet és jóságot ami a szívében lakozik (amit én és a kislányaim már régóta látunk benne) és tegye szebbé a világot! Nagy lehetőségek rejlenek benne, sokaknak lehet példaértékű az ő "gyógyulása" ha lesz elég kitartás és hit benne! Én azon leszek, hogy támogassam és segítsem őt ezen a csodás úton ahogy tettem ezt mindig is mióta őt választottam az egyik testvéremnek.
Azt mondják az ember a barátait megválogathatja de a családja az adott. Szerintem meg mi magunk választunk családot szülőket és testvéreket is magunknak, olyan személyeket akik leginkább segíteni fognak bennünket ezen életünk során. Begyógyítani a sérüléseinket, amit akár életek óta nem tudunk megoldani, megtanítani bennünket arra amit ők már tudnak, mert megtapasztalták... Azt hiszem a mi kapcsolatunk azért ilyen szoros mert pár csatát már megvívtunk egymás ellen vagy épp együtt előzőleg. De van még feladatunk egymással és én örömmel, tiszta szívvel megyek vele ezen az úton, növelve a saját és az ő önbecsülését is, megmutatva a világnak, hogy a szeretet ereje mire képes és biztatva mindenkit, hogy lássa meg a szüleiben, a testvéreiben és bárkiben azt az érző kisgyermeket aki ő a lelke mélyén. Sokszor az álarcok mögött nem látjuk meg őket, de kitartó szeretet adással minden maszk képes megsemmisülni!
Köszönöm drága testvérem, hogy vagy nekem, hogy az egyik legjobb barátom vagy, hogy szerethetünk és viszontszeretsz bennünket! A Jóisten adjon neked erőt az úton amin most elindultál, kívánom, hogy a hited mindig erősebb legyen az egodnál és leld meg a boldogságodat, lelki békédet ebben az életben!
Szívem minden szeretetével kívánok szép tavaszi hétvégét mindannyiótoknak! Hozza meg a napocska szívetekbe is a meleget, életetekbe pedig a fényt! Szeretettel ölellek benneteket🌺
Kicsi korunkban egymáshoz volt tolva a két ágy amiben aludtunk és a fejünk ért össze. Gyakran aludtunk el úgy, hogy fogtunk egymás kezét, suttogva megosztottuk egymással a titkainkat, az aznapi "jócselekedeteinket". Ebből bizony volt bőven, szüleink nem kis bánatára. Szerettük egymást, szerettünk együtt lenni de ugyanakkor vágytunk a figyelemre, a törődésre. Sokat dolgoztak a szüleink, kevés idejük volt ránk. Mi pedig tudtuk ha rosszat csinálunk legalább addig is velünk foglalkoznak míg megszidnak,megbüntetnek bennünket. Csináltunk veszélyes, törvénybe ütköző dolgokat is és emiatt elkönyveltek bennünket mint rossz gyerekeket. El is kísért bennünket hosszú hosszú éveken keresztül ez a megbélyegzés. Nekem a jó tanulmányi eredményemmel sikerült kompenzálnom a magatartásbeli problémákat, bátyámnak ez nem ment. Ő megrekedt a "rossz gyerek" minőségben és bármit tett valahogy mindig rosszul sült el. Elhitte, hogy ő tényleg rossz és mindent megtett azért, hogy igaz legyen rá ez az állítás.
Gyerekként nagyon felnéztem rá, mindig rá akartam hasonlítani. Nyugodt és vicces volt, rengeteg barát/haver állt mellette. Jól focizott, így 6as korában elkerült kollégiumba, focisuliba. Nehéz volt ezt nekem megélni, úgy éreztem hiányzik valami az életemből. Ő volt az! Vártam mindig a hétvégéket, hogy beszélgethessünk, hogy mehessek szurkolni a meccseire, hogy mindenkinek megmutathassam milyen klassz testvérem van nekem. Én is elkezdtem focizni, csakhogy még ebben is rá hasonlítsak. Nem tudom megmondani, hogy az iránta érzett szeretetem motivált ebben vagy inkább az, hogy édesanyám és az ő anyukája folyton Krisztiánról áradoztak, hogy ő milyen szuper kölyök és inkább az irigység dolgozott bennem. Mindenesetre élveztem amit csináltam és a vele töltött időt is. A középiskolás éveink alatt két különböző városban tanultunk de a szoros kapcsolat továbbra is megmaradt. Ekkor már tudtam, hogy ő tévútra tévedt, hisz megosztotta velem a problémáit, én pedig ott próbáltam segíteni neki ahol tudtam. De sajnos (vagy talán mégsem) nem voltam elég hozzá, hogy megmentsem őt a bukástól. Saját magának ásott mély gödröt, beleesett és a mélység magával ragadta. Nehéz időszak volt ez nekem, nem igazán értettem miért kell őt elveszítenem és nem tudtam, hogy tudnék ezzel az érzéssel együttélni. Utolsó éves voltam a középiskolában mikor először börtönbe került. Mai napig tisztán emlékszem rá mikor először megláttam őt megbilincselve, percekig zokogtam és imádkoztam, hogy ez ne a valóság legyen. Hát az volt! Megélni azt, hogy szeretsz valakit, segíted és támogatod őt és ő ennek ellenére folyton visszaesik a gödörbe és elengedi a te kezed ami segíthetné őt bizony nem könnyű. De annál inkább tanító célzatú. 3x visszazuhanni és egyre mélyebbre ásni abban a gödörben egyértelműen azt mutatja, hogy nem tanult a leckéből, megragadt a gyermeki "rossz gyerek" minőségben és ragaszkodik is hozzá. Elfogadtam, hogy ez az ő útja sokszor sírtam miatta, de megértettem, hogy ezt az utat neki kell végigjárnia és segítséget akkor kell nyújtanom ha ő ezt kéri. Nem menthetem meg minden hibájának a következményétől hisz akkor megfosztom a fejlődés lehetőségétől.
2016 januárjában mikor újabb lehetőséget kapott a szabad életre nagy izgalommal vártam, hogy fogják fogadni őt a gyermekeim, hisz sosem találkoztak vele. És bizony "nem okoztak csalódást". Ugyanaz a szeretet van bennük is iránta ami a mai napig él bennem is. Elfogadták őt feltétel nélkül, azért szeretik mert megnevetteti őket, mert gyermek lesz belőle mellettük, mert érzik, hogy nekem is fontos ez a kapcsolat. Őket nem érdekli honnan jött, hol volt életük első pár évében, miért került oda, ők azt a tiszta, érzékeny, szerethető embert látják benne aki ő valójában, aki kisgyermekként még tudta, hogy azért érkezett ide, hogy szeressen és viszont szeressék. Ezt az embert (kisgyereket) látom én is mindig mikor beszélgetek vele, mikor látom a könnyeket megcsillanni a szemében. Vágyik ő is mint mi mindannyian a szeretetre, az elismerésre és arra, hogy boldog legyen ezen a Földön. Ez aboldogság viszont nem a sötét oldalon van! Azt hiszem ezt ma már ő is tudja vagy legalábbis kezdi érzékelni. Az én "ráhatásomra" vagy talán mert időközben fordult a kocka és ma már ő néz fel rám, mint a húgára elment kineziológushoz és dolgozik azon, hogy megtalálja önmagában azt a kisgyermeket aki 37 évvel ezelőtt ezt a családot, ezt az életet és ezt a testet választotta a tanítójának. Végtelenül büszke vagyok rá és minden szeretetettem támogatom őt abban, hogy tálalja meg a lelki békéjét, mutassa meg másoknak is azt a hatalmas szeretetet és jóságot ami a szívében lakozik (amit én és a kislányaim már régóta látunk benne) és tegye szebbé a világot! Nagy lehetőségek rejlenek benne, sokaknak lehet példaértékű az ő "gyógyulása" ha lesz elég kitartás és hit benne! Én azon leszek, hogy támogassam és segítsem őt ezen a csodás úton ahogy tettem ezt mindig is mióta őt választottam az egyik testvéremnek.
Azt mondják az ember a barátait megválogathatja de a családja az adott. Szerintem meg mi magunk választunk családot szülőket és testvéreket is magunknak, olyan személyeket akik leginkább segíteni fognak bennünket ezen életünk során. Begyógyítani a sérüléseinket, amit akár életek óta nem tudunk megoldani, megtanítani bennünket arra amit ők már tudnak, mert megtapasztalták... Azt hiszem a mi kapcsolatunk azért ilyen szoros mert pár csatát már megvívtunk egymás ellen vagy épp együtt előzőleg. De van még feladatunk egymással és én örömmel, tiszta szívvel megyek vele ezen az úton, növelve a saját és az ő önbecsülését is, megmutatva a világnak, hogy a szeretet ereje mire képes és biztatva mindenkit, hogy lássa meg a szüleiben, a testvéreiben és bárkiben azt az érző kisgyermeket aki ő a lelke mélyén. Sokszor az álarcok mögött nem látjuk meg őket, de kitartó szeretet adással minden maszk képes megsemmisülni!
Köszönöm drága testvérem, hogy vagy nekem, hogy az egyik legjobb barátom vagy, hogy szerethetünk és viszontszeretsz bennünket! A Jóisten adjon neked erőt az úton amin most elindultál, kívánom, hogy a hited mindig erősebb legyen az egodnál és leld meg a boldogságodat, lelki békédet ebben az életben!
Szívem minden szeretetével kívánok szép tavaszi hétvégét mindannyiótoknak! Hozza meg a napocska szívetekbe is a meleget, életetekbe pedig a fényt! Szeretettel ölellek benneteket🌺
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)