A lelkünk ajándéka....

Az, aki azt az utat választja, hogy leteszi az eddig cipelt terheit, begyógyítja a sérüléseit az azt is vállalja, hogy bizony iszonyú mélységeket is meg fog élni. De ha ezt megélte, átégett rajta, megfejlődte amit abban a helyzetben meg kellett az hatalmas ajándékot ad a lelkének, önmagának.
Én újfent találkoztam egy sérülésemmel, elég mély volt, mert bizony kellett idő, hogy a felismerés, megbocsátás, bocsánatkérés, elengedés vagy megkönnyebbülés utat bejárjam. De megtettem és hálás vagyok magamnak érte! Ahogy az én drága mesterem fogalmazott, szép és bátor cselekedet volt!
Több hétig tartó sértettségből eljutni oda, hogy itt nem csak én vagyok a sérült fél hanem bizony más is, sok sok nyugtalan pillanat és sírás után megfogalmazni magamnak, hogy bizony hibáztam, aminek következménye van és ez az egot túlnőve csak a megbocsátással és a szeretettel tehető helyre nehéz, de tanulságos munka volt! Jézus is elesett a kereszttel, felsegítették és ment tovább. Meg kell engednünk magunknak, el kell fogadnunk a hibázás lehetőséget, hisz ez is azt bizonyítja, hogy emberek vagyunk. Akik ugye azzal válhatnak hitelessé önmaguk és mások előtt is, hogy vállalják az érzéseiket, a felelősséget a tetteikért és tudnak bocsánatot kérni illetve megbocsátani. Ha önmagunknak meg tudunk bocsátani akkor tudunk másoktól is bocsánatot kérni és csakis ebben az esetben van jogunk "elvárni" a másiktól a bocsánatkérést. De ehhez érzelmek kellenek amiknek utat is kell engedni. Legyen szó itt bármilyen érzelemről, a dühről, a haragról, a sértődöttségről, a sírásról.... Helye van, ideje van, bele kell állni. Mert ha nem tesszük, cipeljük magunkban teherként és visszahúzó erőként rátelepszik a mindennapjainkra. Ha már tudatosítjuk, hogy én haragszom, az egy jó dolog! Mert akkor meg tudom vizsgálni miért is haragszom,hol van nekem ebben a felelősségem és hogy tudom ezt a haragot a legkisebb erőfeszítéssel szeretetté változtatni. Tiszta, őszinte szeretetté! Mert csakis akkor van értelme a megbocsátásnak, ha utána nem marad tüske, seb hanem az időt kivárva az a sérülés hegmentesen be tud gyógyulni. Ez kell a harmonikus élethez, a szeretet erejét felhasználva tudni kell megbocsátani. Ehhez viszont az kell, hogy meg merjük fogalmazni magunknak, hogy bizony haragszunk, fel merjük vállalni az érzéseinket és ki tudjuk mondani. És bizony ez kell a békés és szeretetteljes emberi kapcsolatokhoz is. Egy csodálatos könyvben azt olvastam, hogy mindaddig amíg (akár tudattalanul is) haragszunk egy szülőnkre, nehéz lesz a kapcsolatunk a vele azonos neműekkel. Szóval tegyük fel a kérdést magunknak, hogy ha nem harmonikusak az emberi kapcsolataink akkor melyik szülőnknek kell szeretettel megbocsátani vajon? Én megtettem és a lelkem az jelzi, hogy bizony nagyon jól tettem. Hogy könnyű volt-e? A határozott válaszom az, hogy nem! De ez a fejlődés útja.
Hogy mennyire meg kell és lehet élni az érzéseket azt a gyerekek tudják igazán, mindaddig míg mi ezt ki nem "neveljük" belőlük. Hát én nem teszem, sőt nagyon is bátorítom őket erre.
Apa tegnap volt a szüleimnél ahol édesapám közölte vele, hogy a 11 éves németjuhász kutyusunk Néró elpusztult. Imádtuk mindannyian ezt a végtelenül kedves és hálás jószágot, de neki már mennie kellett. Sokat betegeskedett az utóbbi időben és csendben elaludt. Apa tegnap úszás után elmesélte ezt a lányoknak, akik egy kis megdöbbenéssel konstatálták a dolgot, de akkora volt bennük az öröm érzése, hogy hamar túlléptek a dolgon. Aztán ma reggel mikor Sári felöltözött és mentem csinálni a haját láttam rajt a végtelen szomorúságot. Kérdeztem mi a baj, de csak a szokásos "semmi" válasz érkezett. Nagyon egymásra vagyunk hangolódva az utóbbi időben és érzelmek terén engem amúgy is nagyon nehéz becsapni nem hagytam,hogy benne maradjon az a rossz érzés. Próbálkoztam pár dologgal, de a szomorúsága nem hagyott alább. És akkor jött a kérdés, hogy a Néró? Erre a szóra elkezdtek záporozni a könnyei és csak bólogatott mert hang nem jött ki a száján. Átöleltem, majd homlok tarkó tartást alkalmaztam nála és kértem, hogy sírjon, élje meg és ezt a fájdalmat és ha már kisírta magát gondoljon arra, hogy a Nérónak milyen boldog élete volt papáénál, a sok közös élményükre és arra, hogy neki már mennie kellett. Beteg volt, megkönnyebbült. Mikor kisírta magát mondta,hogy a Néró már szárnyal és kutyusangyalka lett belőle. Bizonyára nem lesz ma könnyű napja, hisz egy újabb véggel, elmúlással kell szembesülnie, de ennek is helye van az életben, része neki. Hálát láttam a szemében mikor elköszöntünk az oviban, köszönöm anya, hogy segítesz, támogatsz és hagyod, hogy önmagam legyek. Neki is, akárcsak nekem kellenek a könnyek az elengedéshez. Azt gondolom ez senkinek sem ártana, de nem engedik meg maguknak az emberek az érzésnek ezt a formáját (vagy
 manipulatív eszközként használják) nagyon sokan mindenféle érzelmi megnyilvánulástól tartózkodnak. Nem tartom helyesnek, ezért is hiszem, hogy az én életem küldetése, hogy megtanítsam az embereket a szeretetre❤

Szívem minden szeretetével nektek❤

"A jelen börtönében gondolj arra...."

....ha ajtót rajzolsz a falra kiléphetsz rajta..." Futni voltam és Ákos ezeket a sorokat énekelte a fülembe. Nem ok nélkül választottam ezt az alcímet a jövő pénteki előadásomhoz! Sokszor bele sem gondolunk abba egy egy nehéznek tűnő, gondokkal és érzelmekkel teli időszakban, hogy a falakat mi emeljük és ahogy azokat felhúztuk úgy ajtót is rajzolhatunk rá és kiléphetünk a fénybe. Visszahúznak bennünket a minták, a hitrendszerek és azok az érzések amiket ezen minták elsajátítása során megtanultunk érezni! Azt hajtogatjuk magunknak, hogy nekünk ez jár,mi ezt érdemeljük..... De ez nem így van! Választhatjuk azt,hogy tudatosítjuk magunkban, hogy ez nekünk nem jó, mi nem szeretnénk ittmaradni a fal mögött és megkeressük a krétát amivel megrajzolhatjuk az ajtót.... Mi raktuk oda magunkat, mert hagytuk, hogy megbántsanak, megalázzanak bennünket, igazságtalanul bánjanak velünk! Meg kell bocsátani mindezt, de nem a másiknak, hanem saját magadnak! Hogy engedted, hogy ilyen helyzetbe hozzon valaki más vagy mások! Ez a te döntésed volt! A szeretet önmagad iránt a kulcs itt is az ajtóhoz!
Nagyon szép példát tudok erre felhozni! Mikor még a pocakomban volt a kicsi Sári akkor is éreztem, hogy ő egy különleges gyermek lesz, annyira különleges időszakban érkezett, akkora boldogságot hozott az életünkbe, a csodás mosolyával és végtelen türelmével bearanyozta a mindennapjainkat. Nemrég az én drága tanítóm mutatott nekem egy csakra kártya paklit, ami sokat segíthet az elakadásaink során a felismerésekben, elindulásban... Előszeretettel húzom a lapokat ha kérdéseimre választ szeretnék kapni. És a lányok is imádják, hisz mesés történeten keresztül jutunk el a kulcsig.... Sári napok óta este kissé sírdogálós, nem tudta megfogalmazni mi ennek az oka. Tegnap este fürdés után odajött hozzám, hogy anya húzhatok egy kártyát arra, hogy miért leszek estére mindig ilyen szomorú? Hát persze drágám, öröm járta át a szívem, hogy tőlem kér segítséget az meg még inkább, hogy ilyen formában. Elővettem a paklit és amíg kevertem a lapokat azt mondja nekem: anya, te észrevetted, hogy a csakrák színei itt a dobozon pont olyan sorrendben követik egymást amilyen a szivárvány is? Majd elmondott egy ehhez kapcsolódó Bartos Erika verset és elővette a könyvet is amiben ez szerepel. Hát döbbenten ültem az asztalnál és egy megfoghatatlan érzés uralkodott el rajtam. Küzdöttem a könnyeimmel!
Majd húzott egy kártyát, ami a harmadik szem csakrához tartozott és a véggel illetve annak megélésével kapcsolatos témát boncolgatott. A történet elolvasása után megcsinálta a meditációt és elmondta nekem (amit én talán sejtettem valahol), hogy neki nagyon hiányoznak azok a barátnői akik elmentek az iskolába, mert ő még ma is tisztán látja maga előtt ahogy az óvónéni asztalánál játszott velük,a sok nevetésre, babázásra és furcsa, hogy nincsenek már mellette ezek a lányok. Felhozta hogy őt szomorúsággal töltötte el mikor a pizsiparty véget ért, amikor a kereszttestvére hazament tőlünk a nyaralás után.... Aztán megbeszéltük (mert hihetetlen, hogy egy 6 éves kislánnyal mennyire jól el lehet beszélgetni), hogy ezeknek a dolgoknak örülni kell, hogy megtörtént velünk és ha végetér szeretettel kell rá illetve a barátokra gondolni. Attól, hogy ők iskolások még barátok, hisz találkozhat velük bármikor. Van akivel együtt táncol, van akinek a testvére még az oviba jár és ovi után tudunk együtt sétálni illetve megbeszélés tárgya és jöhetnek játszani vagy akár itt is aludni ezek a barátok! Ismét egy csodás élménnyel lettem gazdagabb a kis angyalunk által és nagyon büszke vagyok arra, hogy így felismeri ha neki nem jó valami és tesz érte, hogy a szívében és a lelkében jó érzések kapjanak csak helyet! Tanulságos este volt! Tanítjuk őket és ők is bennünket folyamatosan és ez így csodás❤

Szívem minden szeretetével nektek❤

A fejlődés.....

Az utóbbi időben gyakran azt veszem észre magamon, hogy már nem igazán érdekelnek vagy tesznek boldoggá azok a dolgok amik régen örömöt okoztak. Míg régen kifejezetten féltem az egyedülléttől, addig ma nagyon hálás vagyok minden egyes nyugodt percért, pillanatért, mindamellett, hogy feltétel nélkül szeretem a családomat és a velük töltött idő is ajándék számomra. Volt idő mikor úgy éreztem nekem az olvasás nem fér bele az időmbe (pedig azon kevés diák közé tartóztam, aki rengeteg kötelező olvasmányt elolvasott) ma viszont nem telik el úgy nap, hogy ne töltenék valami újabb bölcsességet a fejembe. El sem tudtam képzelni általános-és középiskolába, hogy a cooper teszten kívül én valaha is fogok többet futni és ma már 10-12km meg sem kottyan, friss levegőn,kiszellőztetve a fejemet és a rossz érzések és gondolatok helyére pozitív csodákat betéve. Folyton rohantam, azt gondoltam nekem kell minden feladatot elvégezni, természetesen a lehető legprecízebben és nem volt időm és energiám már az elcsendesedésre és önmagam megfigyelésére. Ma minden nap keresek alkalmat egy kis légzőgyakorlatra, meditációra.... Életem részévé vált a jóga és havonta 1x a hangtál meditáció viszont a tv-t kiiktattam a mindennapjaimból. Rengeteget adnak ezek nekem, hálás vagyok azoknak az embereknek akik által közel kerülhettem ezekhez a lélekemelő dolgokhoz.
Tudom és érzem, hogy nagy feladatot vállaltam be mikor megszülettem és nap mint nap tennem kell azért, hogy fejlődjek, hogy elegedjek önkorlátozó hitrendszereket, hogy megbocsássak és másoknak is megmutassam, hogy a szeretet ereje mindennél erősebb és csakis ez hozza meg az életünkbe az igazi békét és harmóniát. Bizonyára van még feladatom nekem is ezzel, hisz mindaddig míg egy sérülést, problémát szeretettel meg nem oldunk,el nem engedünk újra és újra szembe fog velünk jönni. Különböző emberek (akiktől talán ezt egyáltalán nem is várnánk) fognak bennünket arra ráébreszteni (remélhetőleg fel is ismerjük, hogy itt erről van szó), hogy tessék elengedni ezt a múltbeli sérelmet, megbocsátani a szüleinknek és annak is aki ezt az újabb sérülést okozta. Nem könnyű!!! Nagyon nem az! De nem is lehetetlen! Én is bent vagyok egy ilyenben épp de napról napra könnyebb a lelkem,megragadok minden eszközt ami a birtokomban van, hogy tovább tudjak lépni és folytassam utamat, hogy hiteles legyek önmagam (ez a legfontosabb!) és mások előtt is. Sok felszabaduló energia vesz most körül és ezek nem feltétlenül pozitív energiák és valamiért úgy tűnik nagyon is ragaszkodnak hozzám. Ennél eredményeként a héten többször azt vettem észre magamon hogy nem igazán van energiám semmihez, feszült vagyok és magányra vágyok. Hát ilyenkor vettem a futócipőmet vagy kapcsoltam egy nyugtató zenét és kerestem a miértekre a válaszokat. Meg kell mondjam nem igazán jöttek. Fel nem adom, időt kell adni neki! Csütörtökön ebéd helyett a futást választottam a parkban, csodás őszi idő volt. Sütött a nap, kissé fújt a szél, hullottak a falevelek. 6km után nem hazafelé indultam, hanem levettem a cipőm és a zoknim és leültem a fűbe. Becsuktam a szemem, szívtam magamba a napfény erejét, próbáltam rendezni a fejembe lévő rekeszekbe a gondolatokat, éreztem a simogató szellőt az arcomon, a meleg füvet a talpam alatt, hallottam a lehulló falevelek hangját és amikor kinyitottam a szemem egy csodás pillangó repült el mellettem. És akkor jött az érzés, hogy ez a pillangó üzenni jött nekem. Akárcsak ő az élete során amíg hernyóból csodás pillangóvá válik én is egyfajta átváltozáson megyek keresztül és lehet épp a bebábozódás,nyugalmi időszakában vagyok és csak idő kérdése, hogy mesésen szép pillangóvá váljak! Sokat adott ez a 30 perc❤
Szívből kívánom nektek, hogy engedjétek meg magatoknak ezeket a pillanatokat, szeressétek önmagatokat és higgyétek el ti is megérdemlitek a törődést!

Szívem minden szeretetével nektek❤

Nem kell, hogy megérts csak fogadj el

Eléggé zűrzavaros lett ez a mai nap! Sok sok felszabaduló energia, blokkok oldása metamorf masszázzsal, jógával, a telihold energiája, Huhhh! Sok volt, nem is bírtam el. Jóga közben éreztem, hogy nekem ez túl sok, jelzett a szervezetem és én vettem az infót. Pihentem, relaxáltam míg a többiek energiablokkokat oldottak magukon, magukban. Én ma csak ennyit bírtam el!
És az i-re a pontot az este tette fel!
Nálam olvasottabb, műveltebb emberek mondták azt, hogy ja egyszer elindulsz a fejlődés útján és mások (a saját döntésük illetve az egojuk nyomására) nem tartanak veled az előbb utóbb nem feltétlen fog belőlük jó érzést kiváltani, hisz a szakadék köztetek egyre nagyobb lesz! Eddig nem igazán tapasztaltam ezt, bár az utóbbi időben pár alkalommal éreztem már, hogy talán kicsit különc vagyok és nem feltétlenül a pletyka illetve az üres beszélgetések okoznak örömöt számomra. Én tudom miért indultam el ezen az úton, tudom mi a célom vele és őszintén hiszek magamban! És tudom azt is ha senki sem tart velem és támogat az álmaim elérésében akkor is menni fogok tovább! Mert ha hit nélkül csinálnám akkor már bizonyára rég feladtam volna. De a teremtő valamiért ezen az úton tart és hiszem azt,hogy célja van neki ezzel.
Nagyszerű dolog az ha a szeretteid, hozzád közelálló emberek elfogadják, hogy te egy "újfajta" nézetet, világot képviselsz, annak ellenére, hogy nem értik, nem tudnak vele azonosulni mert nagyon távol áll az ő világnézetüktől (hozzáteszem, hogy pl aki vallást gyakorol az sokban érinti ezt amit én egyre inkább magaménak érzek, tehát nem feltétlenül indokolja az elutasítást ez). De ha még ezt sem tudják megtenni akkor legalább ne bántsanak! Hisz kinek is jó ez?
Jó kis felismerés volt ez nekem ma megint, hogy próbáltam, próbáltam megvédeni az álláspontomat, de miután folyton falba ütköztem és elutasítva éreztem magam (felébresztve magamban az elutasítás sebét) felvettem ezen sebnek a maszkját és elmenekültem. Miután felismertem ezt magamban, nagyon hamar le tudtam nyugtatni az elmémet, de azért az igazságtalanság sebem is dolgozott rendesen. Hálás vagyok, hogy életem párja nyitott és befogadóképes az én dolgaimra és egy mély és tartalmas beszélgetés keretében el tudtam engedni a rossz érzést amit kihozott belőlem ez a teljesen felesleges és értelmetlen, indulatokkal túlfűtött incidens!
Mindannyian mások vagyunk, mindannyian más céllal és feladatokkal születtünk erre a földre. Ha azt a sok energiát amit a másik megbántására, a veszekedésekre, a tehetetlenségünk ilyenfajta megélésére fordítunk önmagunk mélyebb megismerésére és a megbocsátásra fordítanánk hiszem, hogy sokkal kevesebb betegség és háború lenne ezen a Földön! És ezek a harcok legtöbbször pont önmagunkban zajlanak de nincs elég türelmünk, időnk arra, hogy megértsük miért is van mindez!

Ha szerettek olvasni es szeretnétek egy igazán értékes könyvet a kezekbe tartani akkor szívem minden szeretetével ajánlom Lisa Bourbeau: Az öt sérülés ami megakadályozza, hogy önmagad légy című könyvét❤

A szeretet mindent meggyógyít

Egy újabb felismerés, egy újabb megélt magasság mely a mélységből indult, egy újabb saját élmény mely bebizonyította, hogy nincs az a konfliktus amit a szeretet meg ne tudna oldani.
Ez az augusztus (de inkább az egész nyár)  élményékkel, programokkal, feladatokkal teli volt! Most már tudom (valahol mindig is éreztem, hogy így van), hogy én egy adakozó típus vagyok aki időnként túlvállalja magát és ilyenkor ugye borul az egyensúly vagy hívhatjuk bilinek is😄 ez az érzés szombaton meg is érkezett hozzám. Egy 35 fős "party" volt nálunk (vagyis helyileg nem nálunk de mi vagyis én szerveztem és készültem rá), a kislányaink ovis barátait és szüleiket láttuk vendégül. Egész héten szervezkedés, vásárlás, listaírás aztán szombaton délelőtt még egy nagy hajrá. Kajcik elkészítése, a hiányzó dolgok beszerzése, pakolás...  Mindez egyes egyedül. Mert hiába kértem meg az én drága férjemet illetve a gyerekeket, hogy legyenek kedvesek segíteni, hogy ne minden az én vállamon legyen és gyorsabban haladjunk rajtam kívül mindenki úgy elvolt a maga kis világában. És ha azt mondom,hogy semmi de semmi segítséget nem kaptam akkor egyáltalán nem túlzok. Szemrehányást annál inkább. Valóban nem voltam a nyugalom mintaszobra már így ebéd magasságában (a perfekcionizmus bekapcsolt nálam) de amikor megkaptam, hogy nekem soha semmi nem jó és folyton csak morgolódok akkor éreztem először, hogyha a törekvéseim csak hálátlanságot tudnák kiváltani belőlük akkor én többet nem szervezek ilyen partyt, nekem ez nem okoz akkora örömöt mint amennyi stresszel jár számomra. És ezt elmondtam a családnak is. Annyira nem vették jónéven.
A délután mindenki elmondása szerint jól telt, az hangulatomat illetve érzéseimet az időjárás abszolút tükrözte, borús és esős (sírós) volt. Ott volt az a sok felnőtt és gyerek, önfeledt nevetés és jó kis beszélgetések és én azt éreztem, hogy nem vagyok idevaló. Kívülállónak éreztem magam, nem tudtam senkivel egy jót beszélgetni, sofőr lévén még egy pohár bort sem meginni. Nem úgy az apa, aki kellemesen elborozgatott és nevetgélt a társasággal, leginkább annak is a férfi tagjaival. 8 körül kezdtünk el pakolgatni és fél 9 után értünk haza a szakadó esőben. Itthon még gyors kipakolás a csajok pedig nagy játékba kezdtek az új játékokkal. Pedig már rendesen elfáradtak eddigre. A pancsi kimaradt, helyette jött egy kis társasjáték, meseolvasás. Vagyis annak indult de aztán "kiborulás" lett belőle részemről. Sehogy sem volt jó Sárinak (és nyilván ekkor már nekem sem) így fogtam magam és kivonultam a konyhába. Nem csináltam semmit csak kb egy órán keresztül ültem ott, éreztem, hogy erre a lecsendesedésre van szükségem. Jól is esett. 10 után jöttem vissza a szobába, amikor is arra léptem be, hogy Zsófi (abszolút a fáradtsága miatt amit nem tudott kellően jól kezelni) épp nekivágja az orrsprayt az ajtónak mert nem akarta, hogy apa fújjon az orrába. És itt jött az ördögi énem és elkiabáltam magam, hogy jó akkor holnap nincs mesenézés és elég volt ebből a csúnya viselkedésből meg nem értem miért kell folyton megvárni ezt a pillanatot. Erre apa is felpattant és kiküldött a szobából, hogy mit képzelek én, eltűnök egy órára aztán meg idejövök fegyelmezni. Menjek ki, majd ő lefekteti a csajokat eddig is nagyon jól elvoltak nélkülem. Persze ezt az én egom nem hagyta,hogy akkor is maradok és nem hagyom, hogy kizárjon a szobából mert ők az én gyerekeim is... Szó szót követett és egész komoly és legfőképp hangos vita kerekedett belőle. Sári ( aki amúgy is nagyon érzékeny minden rezgésre) félénken szólt, hogy ne veszekedjünk, de látszott a szemében a rémület és a nem tudom mit tegyek érzés hisz ő ilyet még nem látott. Végül kiszorultam a nappaliba ahol a kanapén ülve potyogtak a könnyeim és hallottam, hogy a lányok meg bent sírnak. Erőt vettem magamon és bementem és elmondtam apának hogy akár tetszik neki akár nem én maradok. Elaludtak a lányok ( mindkettőjük fülébe odasúgtam, hogy nincs semmi baj, anya és apa ezt meg fogja oldani ők csak pihenjenek békésen) és mi (vagyis inkább csak én) próbáltuk megbeszélni mi is volt ez. Apa az alkohol hatása alatt volt, vagyis elvesztette a kontrollt önmaga illetve az érzései felett és csak jött ki belőle a sok düh, harag,rossz érzés ami az elmúlt évek során felgyülemlett benne és amiről akár nem is tudta, hogy léteznek,hisz mélyen elnyomta magában. Furcsának tűnő dolgokat mondott, amit akkor ott még nem értettem. Makacs ember lévén nem sikerült a dolgot békésen rendeznünk, tudtam, hogy neki most idő kell, de azt nem, hogy mennyi.  Én még a nappaliban rendeztem magamban az érzéseimet és odabújtam mellé. A vasárnap nagyon csendben telt, mindketten játszottunk sokat a lányokkal de csak külön külön. Reggel én még fájdalommal a szívemben ébredtem és éreztem, hogyha ezt vele most nem tudom megbeszélni akkor mástól kell segítséget kérnem. Meg is történt! Újfent az én kis "őrangyalom" szavai hozták meg számomra a felismerést és ezáltal a nyugalmat is. Tudtam, hogy mit kell tennem. Megértettem (bár sokszor elég ha csak simán elfogadjuk) hogy miért történt mindez, hogy mit érezhet apa most és hagytam, hogy a dolgok történjenek úgy ahogy annak történnie kell. Szeretettel gondoltam rá, támogattam őt mindenféle szeretet energiával, apró kis üzenettel hisz tudtam,hogy ő egy sérülését, fájdalmát éli meg és sokkal inkább magára haragszik, szégyenli magát illetve küzd a lelkiismeretével mintsem én lennék az ő "magányának" a forrása. Az is tudatosult bennem aznap, hogy a szombat esti szavak sokkal inkább szóltak az anyukájának, az én szüleimnek, mintsem nekem. De én voltam ott, én állok hozzá legközelebb és sokkal egyszerűbb volt rám kilőni a múltbeli sérelmekkel átitatott nyilakat..... Egy percig sem bánom, hogy így történt ez a dolog. Szép kis felismerés volt ez nekem, hogy egy ilyen helyzetben választhatom a szeretetet az önmarcangolás és vádaskodás helyett és hogy ezzel az energiával békével ajándékozom meg magam és ez a béke átsugárzik a másik félre is. Ő azért tartotta magát egész vasárnap. Én pedig folyamatosan, persze nem tolakodóan kedveskedtem neki és éreztem, hogy ez simogatja az ő lelkét. Hétfőn reggel együtt keltünk és elmondtam neki, hogy biztos vagyok benne,hogy majd a munkahelyén ma sok érzés a helyére kerül. Persze ő erre újra dühvel reagált, hogy ne magyarázzam meg neki folyton,  hogy ő a munkahelyén érzi jól magát...  Nem erről szólt ez, estére ő is megértette. Az apró kis kedvességek napközben sem maradtak el és éreztem hogy olvad a jég. Kaptam egy üzenetet, hogy miért vagyok vele ilyen kedves? Megírtam neki, hogy mert nagyon fontos nekem és tudom mit érez...
Munka után mindketten futottunk egy nagyot és egy szeretettel vagyis inkább szerelemmel és tisztelettel átitatott beszélgetés következett. Elmondta, hogy ő ehhez nincs hozzászokva, hogy valaki az ostoba viselkedésére ilyen szeretettel tud reagálni, hogy ezzel nem tudott mit kezdeni, mert a dühöt és a szemrehányást várta volna és úgy érezte ezt is érdemelné (ugye ugye az ego), hogy eddig ezt ő nem tapasztalta ilyen szinten tőlem sőt talán soha senkitől az életben. Azt is mondta, hogy kissé ijesztő neki az én fejlődésem (ezt is éreztem vasárnap), mert tudja, hogy "belelátok", hogy tudom neki mik a legnagyobb félemei, "hibái" és nehéz az mikor én ezzel szembesítem (persze nem erőszakosan és meg akarom benne ezt változtatni gondolatokkal). Tudja, hogy mindez neki csak jót hozhat, megkönnyebbülést és a fejlődését szolgálja, de nehéz. Értem és érzem én ezt! Szenved ő is, mint mindenki a sebeitől mindaddig míg el nem fogadja őket, szeretettel nem tud megbocsátani önmagának és másoknak és ugyanezzel a szeretettel át nem öleli önmagát! Felemelő pillanatok voltak ezek mindkettőnk számára és újra visszaköltözött otthonunkba a béke és a harmónia!
Nem baj ha néha rosszul érezzük magunkat, ha vitákba bocsátkozunk, ha megengedjük magunknak hogy kiboruljunk.... Emberek vagyunk! Csak ismerjük fel az önmagunkra erőltetett maszkok mögött a fájó sebeket és a szeretet energiáját használva szép lassan kezdjük el kistisztitani azokat hogy hegmentesen begyógyulhassanak! Gonosz ember nincs,csak olyan aki szenved!

Szívem minden szeretetével nektek❤