Mai bejegyzésem apropóját a férjem adta... Először is szeretném elmondani róla, hogy egy nagyon türelmes, jóindulatú, kedves,intelligens ember, aki szép sikereket ér el a munkájában, szuper apa és fantasztikus társ. De mint mindannyiunk életében neki is vannak korlátai, amiket magának állított fel és valahogy nem komfortos átlépni neki őket. Ilyen volt a korcsolyázás is... Évek óta biztatom, nyüstölöm, hogy tartson velem a jégre, közös családi program, jó móka... Nem ciki ha nem megy annyira elsőre, minden tanulható csak idő, kitartás és gyakorlás kérdése. Már a lányok is többször invitálták idén, hogy korizzon velünk, de ő folyton (mint ahogy ezt nagyon sokan teszik) kifogásokat, kibúvókat keresett, hogy miért nem. De ma megtört a jég (hála Isten nem szó szerint). Talán az én erőteljes nyomásom hatására ( nem adom könnyen magam,amit eltervezek általában meg is valósítom vagy elérem) de ma csatlakozott hozzánk a délutáni korizásunk alkalmával. Útközben a lányok is többször megkérdeztek tőle, hogy fog-e korizni,de egyszer sem adott rá egyértelmű választ. Gondoltam ez ma is a veszett fejsze nyele kategória lesz és NEM! Elkérte a korcsolyámat és megpróbálta! Meg kell mondjam nagyon meglepett a dolog és a lányok is elcsodálkoztak de biztattuk őt. Ügyes volt így elsőre és élvezte is. Jó volt látni, hogy őt is büszkeséggel tölti el, hogy egy újabb dolgot megtett ami neki eddig a "nem tudom megcsinálni" című táblázatában szerepelt. Sári és a kis csoporttársa folyton ott bolyongtak körülötte (ők is most tanulják ezt a sportot és nagyon nagyon ügyesek) és folyton odaszóltak neki egy egy biztató mondatot. Mondta is apa két ilyen lány mellett nem teheti még az ember, hogy nem tanul meg korizni, hisz Bogi azt mondta neki, tudod nem kell hozzá más, mint hogy megtaláld az egyensúlyod és bátorság! És ez bizony így igaz az életünk során bármire. Az egyensúly és a bátorság,akaraterő hihetetlen sok dolgot ki tud hozni belőlünk. Ha elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk megcsinálni, ha hajlandók vagyunk kilépni a komfortzónánkból akkor olyan sikereket érhetünk el ami még inkább hozzásegít bennünket ahhoz, hogy az egyensúlyi helyzetet elérjük.
De vajon jól tesszük-e ha valakit folyton ki akarunk zökkenteni az ő komfortzónájából? Nem azért nem lép-e még önszántából mert nem érett meg még rá? Okozhatunk-e ezzel neki "sérülést"? Vagy épp ezzel teszünk jót, hogy biztatjuk, támogatjuk,segítjük őt önmaga megismerésében, hozzásegítjük őt a határai feszegetéséhez? Erre nem igazán tudom a jó választ, de azt tudom, 2 ember akkor lesz társa is egymásnak és nem csak a férje vagy a felesége a másiknak, ha támogatja őt a céljai és vágyai elérésében, segíti őt abban amiben jó (ez néha jelentheti azt is hogy ő kissé háttérbe vonul) ugyanakkor a "hibáira,gyengeségeire" is felhívja a figyelmét (ami először akár sértődéshez is vezethet, hisz fura helyzet mikor valaki tükröt mutat nekünk és abba nem azt látjuk amit igazán szeretnénk). Nálunk az ilyen dolgok mindig a "köszönöm, hogy biztattál és hittél vennem"mondattal végződnek❤
Nagyon büszkék vagyunk az apára, csak így tovább, hajrá előre!
Ma végre újra együtt ebédelt a család, szeretem a hétvégéket! Bazsalikomos paradicsomleves és cinege (tócsi, tócsni, ki hogy ismeri) volt az ebéd.
Szívem minden szeretetével kívánok Nektek szép vasárnapot❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése