Huhhhh

Ez a Huhhh most abszolút az én érzelmi világomat érzékelteti. Megkönnyebbültem, fellélegeztem, tanultam, fejlődtem.... Ez elmúlt pár nap egy kissé (engedve, hogy a fejemben tolongó aggodalmak befolyásoljanak) maga alá temetett engem. Nem éreztem volna hitelesnek magam ha írok, hisz nem tudtam volna őszintén pozitívan fordulni felétek. És nem ezt érdemlitek és az én blogom nem is erről szól. Sokkal inkább arról, hogy a saját harcaimat megvívva, az abból levont pozitív következtetéseket felhasználva, saját példámon keresztül segítsek nektek is az élet napos oldalát látni. Köszönöm a türelmeteteket. Itt vagyok és csupa jó dologról tudok és fogok beszámolni nektek, már ami a végkifejletet jelenti.
A legfőbb probléma ami beárnyékolta a mindennapjaimat az egészség. Saját és a kislányom egészsége! A szervezetem jelzéseiből és bizonyos leletekből arra a következtetésre jutottam, hogy bizony komoly egészségügyi problémám van. Elkezdtem tudatosítani magamban ezt, ekörül forgott "minden" gondolatom és pszichésen elkezdtem produkálni bizonyos tüneteket. Nagyon küzdöttem önmagammal, cikáztak bennem a gondolatok. És jöttek a félelmeim által generált kérdések... Mi van ha? Mi lesz ha? De miért pont én? És keményen dolgozott a másik oldal is! A nap minden órájában igyekeztem a megfogalmazódott negatív gondolatokat pozitívvá alakítani (ami a legtöbb esetben sikerült is) , de sok energiát kivett belőlem. Nem maradt erőm arra amit igazán szeretek csinálni és amit igazán értékesnek tartok az életemben. A hétfő aztán egy nagy mérföldkő volt ebben a helyzetben, amikor is egy laborlelet megmutatta feketén és fehéren, hogy bizony megéri gyötörni az elmét azzal, hogy gondoljon pozitívan egy dologra, amit igazán szeretnék! Hisz a negatív dolgokra való koncentrálás ugyanannyi energiát vész el mintha pozitívan vonzzuk be azokat, akkor meg miért ragadnánk le az előzőnél. Mindannyian a boldogságra törekszünk, de vajon meg tudjuk-e fogalmazni, hogy nekünk mit jelent a boldogság? Hát én meg! Az egészséget, a szeretetet amit kapok a gyermekeimtől, a szerelmet amivel a férjem megajándékoz és amit viszonozhatok neki, a hálát, hogy élnek a szüleim, a testvéreim és a férjem szülei is. Minden ami ezentúl van vagy lesz az életemben csak plusz amiért hálás vagyok nagyon és megköszönöm, hogy megkaphatom őket!
Nagyon jó érzés mikor az ember megkönnyebbül és letesz egy egy terhet a váláról (ami sokszor igazán nincs is ott csak az aggodalmainkkal odahelyeztünk). Ugyanez volt a helyzet Sári kapcsán is, egy kb 2 órás mélypont után a pozitív gondolatok a helyzettel kapcsolatban, a tudatosítás, hogy minden rendben és ma reggel a drnőnél ismét győzött a gondolat pozitív ereje! Hálás vagyok érte!
Hétfőn miután tudatosítottam magamban, hogy minden rendben velem és körülöttem szárnyaltam. Mentem a kislányaimért az óvodába, sétáltam és közben végig ott ült a mosoly az arcomon, mert akartam, hogy mindenki lássa milyen boldog vagyok és ha a mosolyommal csak egy ember arcára mosolyt csalhattam az csak egy újabb érték a napomban. Sétált előttem egy kisfiú az anyukájával, aki babakocsit tolt. A kisfiú cipőfűzője kioldódott, nem vette észre. Mikor elmentem mellettük megérintettem a vállát és szóltam neki, hogy eloldódott a fűzője vigyázzon nehogy elessen benne. Láttam az anyukáján, hogy először nem igazán értette a dolgot, majd utánam szólt, hogy köszöni szépen. Jól esett neki a kedvesség engem pedig energiával töltött fel, hogy segíthettem. Hisz ez az én utam!
Tegnap reggel kissé nehezen indult a reggel, a lányok túl kényelmesre vették a készülődést és bizony eléggé későn sikerült elindulni az oviba. Felbosszantottam magam, hogy már megint nem tették az asztalra a koszos bögrét, hogy nem vitték vissza a pizsijüket a szobájukba és a nappaliba meg sem lehet mozdulni a játékaiktól (ma már tudom, hogy na és? Kellett volna hogy legyen a válasz erre a negatív érzésemre) és elmondtam ezt nekik kissé indulatosan. Természetesen érezték a súlyát a dolognak és tudták, hogy ebben ők bizony ludasok és csendben készülődve indultunk el az oviba. Sárit beültettem az ülésébe,de a másik oldalon túl közel volt a virágágyás így Zsófit nem tudtam. Mondtam neki, hogy álljon a lépcsőre és maradjon ott. Beültem a kocsiba és kb 10m-t előre gurulva megfordultam. És akkor már láttam, hogy mekkora "bajt" okoztam! Az imádott kislányom ott zokogott a lépcsőn, mert az anyukája nem vette a fáradtságot (a dühe által vezérelt érzelmi állapotából kifolyólag), hogy elmagyarázza annak a gyöngyszemnek, hogy csak azért ül a kocsiba, hogy megforduljon és őt is be tudja ültetni. Ő pedig azt gondolta, hogy mivel haragszom rá otthagyom. Nagyon nagyon rosszul éreztem magam és az az 5 mp míg odaértem hozzá és megölelhettem és elmagyarázhattam neki, hogy ami megfordult az ő fejében az soha nem történhet még, hogy én őt mennyire nagyon szeretem és mindig számíthat rám bármilyen rossz döntést is hoz az életben, hát az egy örökkévalóságnak tűnt. Meghatározta az egész napomat, pedig még az oviban is többször bocsánatot kértem tőle, alig vártam, hogy mehessek érte délután és újra magamhoz ölelhessem és elmondhassam neki mennyire szeretem és sajnálom a reggel történteket. Őszintén éreztem, hogy ő megbocsátott nekem és nem hagytam tüskét a kis lelkében. Mert ezt szeretném legkevésbé. Újra megbizonyosodtam arról, hogy a ki nem mondott dolgoknak ugyanolyan súlya lehet mint a kimondottaknak. Használjuk ezt a csodás eszközt aminek birtokában vagyunk és úgy hívják kommunikáció. Mondjuk el a gyermekünknek mit miért csinálunk, mi miért történik úgy ahogy vagy csak azt hogy mennyire szeretjük őt vagy bárkit aki fontos nekünk az életben!
Az elmúlt hetekben nagyon közel került hozzám egy gyermekkori ismerősöm és tőle kaptam az ihletet arra, hogy olvassam el Szabó Péter könyvét, Állj félre a saját utadból címmel. A férjem már olvasta (így nem volt számomra teljesen ismeretlen. Ő egyébként nagyon jól is alkalmazza a benne leírták egy részét) és letöltötte nekem hangos könyv formájában. Így főzés, torna, takarítás közben is ezt hallgatom. Ma volt benne egy olyan rész ami engem nagyon megérintett. Hívd fel (vagy ha ezt nehéznek érzed írd le pl egy smsben) a hozzád 5 legközelebb álló embert és mond el neki mennyire szereted! Megtettem! A férjem volt az első (a gyermekeimmel nem tudtam kapcsolatba lépni de ha megyek értük az oviba nekik is elmondom) az édesanyám és az édesapám meg a férjem szülei. Egyedül az anyukámmal beszéltem telefonon, de a többiek is azt gondolom érezték ami áradt feléjük tőlem. Elcsuklott a hangom mikor azt mondtam anyukámnak, hogy csak azért hívtam fel, mert nagyon szeretem, így elsőre nem is értette amit mondok. Nem tudott mit kezdeni a érzelmem ilyesfajta megnyilvánulásával (nyilván mert ő ehhez nincs hozzászokva és ő is nagyon nagyon nehezen mutatja ki a pozitív érzéseit így kimondani sem igazán képes) annyit kérdezett mi a baj, magad alatt vagy? Elmondtam neki, hogy ellenkezőleg pontosan nagyon nagyon boldog vagyok, elmeséltem neki, hogy mit olvasok. Ekkor megértett belőle valamit mert annyit mondott, hogy örül és köszöni. Azt nem tudta kimondani, hogy ő is, de én éreztem és tudom, hogy el fog jönni az az idő amikor ez neki sem fog problémát okozni.
Édesapám gyermekkorom meghatározó személyisége volt,de az évek során sok sok sérülést okoztunk egymásnak. Ma már nem haragszom rá emiatt, megbocsátottam neki, de valahogy őt nem tudtam felhívni így neki smsben küldtem el, hogy nagyon szeretem. Nem reagált rá, de tudom, érzem, hogy sokat hozzátettem ezzel a mai napjához.
Anyósomnak és apósomnak is üzenetben írtam meg mit érzek irántuk. Úgy éreztem elég volt az anyuval való beszélgetés és tudom, hogy a férjem szülei is milyen nehezen fejezik ki szavakban az érzéseiket (talán az a generáció nagyrésze ilyen, ilyenné formálta őket az akkori rendszer, a családjuk....) de fontosnak tartottam, hogy nekik is elmondjam milyen sokat jelentenek nekem és szebbé tegyem a napjukat. A visszajelzés azt sugallja, hogy sikerült, mert megírták, hogy ők is nagyon szeretnek bennünket! Hatalmas boldogság ez nekem, olyan jó lenne ha erre tényleg őszintén képesek lennének az emberek! Nagyon sokat adhatunk vele magunknak és másoknak is! Próbáljatok ki!
Hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, de szerettem volna megosztani veletek egy részét (mert nyilván ennél sokkal de sokkal több volt ebben a pár napban) ezzel is arra biztatva titeket, hogy a pozitív dolgokra koncentráljatok, hogy fordítsátok időt arra amit igazán szerettek, hogy szerezzetek örömöt másoknak ezzel szépítve a saját napotokat is és szeressétek nagyon magatokat és embertársaitokat is!

Az elmúlt napokban készítettem tojáslevest pirított kenyérkockával, bablevest csipetkével, kapros zöldbablevest, borsófőzeléket harcsafasírozottal, túrógombócot vaníliás sodóval, tojáspörköltet gombával és bulgurral... Főzzetek szeretettel!

Szívem minden szeretetével Nektek❤