Egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire nem szerettem régen az őszt. A szél, a köd, az eső.... Aztán ez az idei ősz sok szempontból más volt mint az eddigiek. Szép arcát mutatta ezzel a hosszúra nyúlt késő nyárral, simogató napsugarak, időnként nyári meleget idéző hőmérséklet, gyönyörű színek a természetben.... Rájöttem, hogy ezek bizonyára az elmúlt 34 évben is valószínűleg így voltak és nem az évszakkal volt a probléma hanem az én lelkemmel.
Ma délelőtt mialatt a nappaliban ültem és egy bögre zöld teát kortyolgattam bámultam ki az ablakon. Odakint elég erőteljes szél tombolt és szakadt az eső. Az esőcseppek megtapadtak az üvegen és mikor már kellő méretűre duzzadtak szép lassan végigcsorogtak rajt és tiszta felületet hagytak maguk után. Akárcsak a könnycseppek.... Gyűjtjük, gyűjtjük a sérelmeket magunkban, nyeljük a keserűségeket és amikor már akkora méretet ölt a lelkünkben a fájdalom, hogy nem bírjuk el akkor könnycsepp formájában végiggördül az arcunkon, kellemes, jóleső érzést hagyva maga után a szívünkben és a lelkünkben. Mert a könnycsepp a lelkünk vére, mely ha egyszer kicsordul vele együtt a fájdalom is távozik. Rájöttem, hogy azért nem szerettem eddig az esőt, mert az én lelkem is tele volt fájdalommal és nem mindig hagytam, hogy könnycseppet öltsenek ezek! Pedig milyen jó érzés! Megadni magunknak a feloldozást a terhek alól, szeretve önmagunkat annyira, hogy meg tudunk bocsátani!
Az ősz, az eső, a változás mind mind csodálatos dolog. Az elmúlás mindig valaminek a végét jelenti de ugyanakkor egy új kezdetét is. Rajtunk áll csupán, hogy az elmúláson kesergünk vagy inkább nyitott szívvel, szeretettel, lelkesedéssel fogadjuk az újat... Én úgy döntöttem (mert mindig van választásunk!), hogy ez utóbbit választom! Szeressétek önmagatokat, mert csak annyi szeretetet tudtok adni másoknak amennyit önmagatok iránt éreztek!
Szívem minden szeretetével nektek❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése