Az, aki azt az utat választja, hogy leteszi az eddig cipelt terheit, begyógyítja a sérüléseit az azt is vállalja, hogy bizony iszonyú mélységeket is meg fog élni. De ha ezt megélte, átégett rajta, megfejlődte amit abban a helyzetben meg kellett az hatalmas ajándékot ad a lelkének, önmagának.
Én újfent találkoztam egy sérülésemmel, elég mély volt, mert bizony kellett idő, hogy a felismerés, megbocsátás, bocsánatkérés, elengedés vagy megkönnyebbülés utat bejárjam. De megtettem és hálás vagyok magamnak érte! Ahogy az én drága mesterem fogalmazott, szép és bátor cselekedet volt!
Több hétig tartó sértettségből eljutni oda, hogy itt nem csak én vagyok a sérült fél hanem bizony más is, sok sok nyugtalan pillanat és sírás után megfogalmazni magamnak, hogy bizony hibáztam, aminek következménye van és ez az egot túlnőve csak a megbocsátással és a szeretettel tehető helyre nehéz, de tanulságos munka volt! Jézus is elesett a kereszttel, felsegítették és ment tovább. Meg kell engednünk magunknak, el kell fogadnunk a hibázás lehetőséget, hisz ez is azt bizonyítja, hogy emberek vagyunk. Akik ugye azzal válhatnak hitelessé önmaguk és mások előtt is, hogy vállalják az érzéseiket, a felelősséget a tetteikért és tudnak bocsánatot kérni illetve megbocsátani. Ha önmagunknak meg tudunk bocsátani akkor tudunk másoktól is bocsánatot kérni és csakis ebben az esetben van jogunk "elvárni" a másiktól a bocsánatkérést. De ehhez érzelmek kellenek amiknek utat is kell engedni. Legyen szó itt bármilyen érzelemről, a dühről, a haragról, a sértődöttségről, a sírásról.... Helye van, ideje van, bele kell állni. Mert ha nem tesszük, cipeljük magunkban teherként és visszahúzó erőként rátelepszik a mindennapjainkra. Ha már tudatosítjuk, hogy én haragszom, az egy jó dolog! Mert akkor meg tudom vizsgálni miért is haragszom,hol van nekem ebben a felelősségem és hogy tudom ezt a haragot a legkisebb erőfeszítéssel szeretetté változtatni. Tiszta, őszinte szeretetté! Mert csakis akkor van értelme a megbocsátásnak, ha utána nem marad tüske, seb hanem az időt kivárva az a sérülés hegmentesen be tud gyógyulni. Ez kell a harmonikus élethez, a szeretet erejét felhasználva tudni kell megbocsátani. Ehhez viszont az kell, hogy meg merjük fogalmazni magunknak, hogy bizony haragszunk, fel merjük vállalni az érzéseinket és ki tudjuk mondani. És bizony ez kell a békés és szeretetteljes emberi kapcsolatokhoz is. Egy csodálatos könyvben azt olvastam, hogy mindaddig amíg (akár tudattalanul is) haragszunk egy szülőnkre, nehéz lesz a kapcsolatunk a vele azonos neműekkel. Szóval tegyük fel a kérdést magunknak, hogy ha nem harmonikusak az emberi kapcsolataink akkor melyik szülőnknek kell szeretettel megbocsátani vajon? Én megtettem és a lelkem az jelzi, hogy bizony nagyon jól tettem. Hogy könnyű volt-e? A határozott válaszom az, hogy nem! De ez a fejlődés útja.
Hogy mennyire meg kell és lehet élni az érzéseket azt a gyerekek tudják igazán, mindaddig míg mi ezt ki nem "neveljük" belőlük. Hát én nem teszem, sőt nagyon is bátorítom őket erre.
Apa tegnap volt a szüleimnél ahol édesapám közölte vele, hogy a 11 éves németjuhász kutyusunk Néró elpusztult. Imádtuk mindannyian ezt a végtelenül kedves és hálás jószágot, de neki már mennie kellett. Sokat betegeskedett az utóbbi időben és csendben elaludt. Apa tegnap úszás után elmesélte ezt a lányoknak, akik egy kis megdöbbenéssel konstatálták a dolgot, de akkora volt bennük az öröm érzése, hogy hamar túlléptek a dolgon. Aztán ma reggel mikor Sári felöltözött és mentem csinálni a haját láttam rajt a végtelen szomorúságot. Kérdeztem mi a baj, de csak a szokásos "semmi" válasz érkezett. Nagyon egymásra vagyunk hangolódva az utóbbi időben és érzelmek terén engem amúgy is nagyon nehéz becsapni nem hagytam,hogy benne maradjon az a rossz érzés. Próbálkoztam pár dologgal, de a szomorúsága nem hagyott alább. És akkor jött a kérdés, hogy a Néró? Erre a szóra elkezdtek záporozni a könnyei és csak bólogatott mert hang nem jött ki a száján. Átöleltem, majd homlok tarkó tartást alkalmaztam nála és kértem, hogy sírjon, élje meg és ezt a fájdalmat és ha már kisírta magát gondoljon arra, hogy a Nérónak milyen boldog élete volt papáénál, a sok közös élményükre és arra, hogy neki már mennie kellett. Beteg volt, megkönnyebbült. Mikor kisírta magát mondta,hogy a Néró már szárnyal és kutyusangyalka lett belőle. Bizonyára nem lesz ma könnyű napja, hisz egy újabb véggel, elmúlással kell szembesülnie, de ennek is helye van az életben, része neki. Hálát láttam a szemében mikor elköszöntünk az oviban, köszönöm anya, hogy segítesz, támogatsz és hagyod, hogy önmagam legyek. Neki is, akárcsak nekem kellenek a könnyek az elengedéshez. Azt gondolom ez senkinek sem ártana, de nem engedik meg maguknak az emberek az érzésnek ezt a formáját (vagy
manipulatív eszközként használják) nagyon sokan mindenféle érzelmi megnyilvánulástól tartózkodnak. Nem tartom helyesnek, ezért is hiszem, hogy az én életem küldetése, hogy megtanítsam az embereket a szeretetre❤
Szívem minden szeretetével nektek❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése