.... Valamiben amiben bennünk van, valakiben aki mi magunk vagyunk. Mindannyiunkban ott él egy bölcs és tehetséges gyermek aki bármire képes ha igazán akarja, mert elhiszi, hogy meg tudja csinálni.
Én egy menekülő típusú ember vagyok, elutasítás sérülést cipelek magammal. Hogy szeretek és tudok futni már általános iskolában kiderült, a legjobb futó voltam az osztályba, gyakran mentem atlétika versenyre. Középiskolában is a legjobbak között voltam, ennél ellenére csak közel 3 éve kezdtem el komolyabban futni. Először csak 5-6 km-ket,annyi esett jól a testemnek. 2016ban indultam először a KKM versenyen, maratoni váltóban. 10.5km volt az én távom. Emlékszem mikor beértem a célba az volt a gondolatom, hogy bizony nem lennék képes ebből még egy kört teljesíteni... Ugyanezzel az érzéssel értem tavaly is célba ezen a versenyen a közel 35fokban. Tavaly minden nap felkerült a céljaim közé, hogy félmaratont futok, de nem valósult meg. Gondoltam majd idén meglesz, nem vagyok elkésve sehonnan. Igazán Szilveszter éjszaka játszottam el először a gondolattal, hogy milyen is lehet 2 órát futni egyfolytában. Februárban kezdtem el a 12 hetes edzésprogramot, mert célom volt, hogy május 20-án teljesítsem a 21km-es távot. Heti 4 alkalommal megyek edzeni és bátran mondhatom, hogy jól megy a futás, jobban mint a 3 év alatt bármikor.
Múlt szombaton szakadó esőben indultunk el anyukamékhoz és én útközben kiszálltam a kocsiból és futva értem el a szülői házat. Érdekes, izgalmas és felemelő élmény volt! Az járt közben a fejemben, hogy ha álmaim, céljaim vannak akkor azokért akkor is tennem kell ha odakint vagy épp belül dúl a vihar. És mi van akkor ha május 20-án ugyanilyen szakadó eső lesz? Nem fogom a 3 hónapos felkészülésemet a kukába dobni csak mert nem épp "ideális" a körülmény a futáshoz.... Elázva, tocsogó cipővel, büszkeséggel és a kitűzött célhoz képest 3km-rel kevesebbel érkeztem meg anyukamékhoz. Éreztem útközben, hogy ha ez az idő nem fog ki rajtam akkor bizony semmi sem, meglesz az a félmaraton.
A szombati napok mindig a hosszabb távok, 17-18km. Ma fél 11 körül indultam neki a 17km-és szakasznak, nem túl sok, mondhatni 0 lelkesedéssel. Fájlaltam kicsit a bal térdem az elején, de "megbeszéltem" vele és magammal is, hogy ezen túl kell lépni és minden rendben lesz. Az első 10km-t szemerkélő esőben futottam. Vonyarcra érve gondoltam a Szent Mihály kápolnánál visszafordulok akkor kicsit több, mint 17km lesz a megtett táv. De vonzott a domb, a kápolna, a Balaton látványa. Felszaladtam rá és csodás kép tárult elém. Ott fent egyedül, a keresztre feszített Jézussal, édesanyjával és a mesés tájjal.... Erőre kaptam és jött egy érzés, hogy ma meg kellene próbálni.... Elindultam lefelé a dombról és csak úgy pattogtam az aszfalton.. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, biztattam magam. Visszaérve a városba még rengeteg erőt éreztem magamban és bizony nagyon jó köröket futottam, így életemben először teljesítettem a félmaratoni távot 2 órás idővel. Végig borús idő volt, de mikor a ház elé értem pár pillanatra átsütött a nap a felhők felett, azt hiszem előttem tisztelgett. Melegség és végtelen büszkeség járta át a szívem🙏 aztán a következő pillanatban nagy szemekben elkezdett esni újra az eső. Csodás a természet, csodás ahogy észrevesszük benne az apró csodákat hálás vagyok érte!
Pár hónappal ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyenre is képes vagyok, de ha elszánt és lelkes az ember akkor tényleg nincs lehetetlen. A képzeletnek csak az ego szabhat határt,ne adjunk neki teret!
Legyen előttünk mindig cél és ha igazán el akarjuk azt érni akkor az odavezető út is ki fog rajzolódni! Nem biztos, hogy könnyű lesz végigmenni rajt, de megéri!
Szívem minden szeretetével ölellek benneteket és kívánok nektek csodás vasárnapot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése