A dolog onnan indult, hogy hétfőn reggel mikor megérkeztünk az oviba megláttam az asztalon heverő nagy kupac fonalgombolyagot... Tudtam mi következik és elszorult a torkom. Nálunk a ballagós kis/nagy ovisok tarisznyája minden évben egyedi, hisz a gyerekek választják ki a színét és a drága óvónénivel együtt szövik meg. Azt gondolom nagy élmény és érték ez az iskolába menő gyermeknek. A közös tevékenység mindig közel hozza egymáshoz az embereket, a szívük és a lelkük összekapcsolódik benne. Hálás vagyok érte, hogy ilyen élményt kap a kislányom, hisz az egyedi dolgok, a kézzel készített dolgok szerintem mindig sokkal értékesebb, viseli annak az energiáját aki azt készítette.
De megélni azt, hogy egy korszak lezárul mindannyiunk életében, hogy az a kis csöppség aki annak ellenére, hogy a legkisebbre volt állítva a babahordozó pántja nemrég még elveszett benne és most iskolába készül bizony nem könnyű. Az eszem tudja, hogy ez az élet része, hogy ő már valóban kinőtte azt az ovis ágyat, hogy vágyik a tudásra, az újra, az ismeretlenre amit az iskola fog meghozni számára, de ott belül meg azt érzem, ezt nekem egy kicsit meg kell gyászolnom. Utat is engedtem a könnyeimnek hétfőn, hiszem, hogy ez megkönnyíti a szív munkáját.
4 éve ennek a közösségnek a tagja Sári, sok sok baráti kapcsolat, vidám pillanat és öröm aranyozta be ott az ő mindennapjait, rengeteg szeretetet kapott a társaitól (most is épp 3 kispasi versenyzik a "szerelméért😁) és a nevelőitől is de ezt a kis kaput ami az ovihoz vezet neki hamarosan be kell csukni. El kell engedni az óvónők kezét, bepakolni a kis tarisznyájába azt a rengeteg ismeretet amit magága szívott itt a 4 év alatt és magasabb szintre kell lépnie. Tudom és érzem, hogy ő vágyik erre és ez így is van rendjén, 7 éves lesz a nyáron. Változás lesz ez mindannyiunk életében... Neki egy új közösség, új nevelők, lazább de ugyanakkor szigorúbb kötelék, feladatok... Nekem reggel már nem az ovi felé visz az első utam hanem a sulihoz, oda kísérem be életem kicsi kincsét majd a másikat az ovi csoportjába.
A változások szükségesek a fejlődésünkhöz de mégis kilépni a megszokottból, a komfortzónánkból nem egyszerű. Ugyanakkor lelkes kíváncsiság is rejtőzködik minden egyes változásban, de vajon a gyászunkban képesek vagyunk-e erre is figyelni? Szeretettel fogadjuk a ránk váró csodás dolgokat, de egy kis időt kell adni az elengedésnek. Köszönöm neked Istenem, hogy segítesz megélni ezeket az érzéseket
Ti hogy élitek meg az életetekben bekövetkező változásokat? Az előre ismert vagy váratlan helyzeteket?
Szívem minden szeretetével ölellek benneteket❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése