A szeretet mindent meggyógyít

Egy újabb felismerés, egy újabb megélt magasság mely a mélységből indult, egy újabb saját élmény mely bebizonyította, hogy nincs az a konfliktus amit a szeretet meg ne tudna oldani.
Ez az augusztus (de inkább az egész nyár)  élményékkel, programokkal, feladatokkal teli volt! Most már tudom (valahol mindig is éreztem, hogy így van), hogy én egy adakozó típus vagyok aki időnként túlvállalja magát és ilyenkor ugye borul az egyensúly vagy hívhatjuk bilinek is😄 ez az érzés szombaton meg is érkezett hozzám. Egy 35 fős "party" volt nálunk (vagyis helyileg nem nálunk de mi vagyis én szerveztem és készültem rá), a kislányaink ovis barátait és szüleiket láttuk vendégül. Egész héten szervezkedés, vásárlás, listaírás aztán szombaton délelőtt még egy nagy hajrá. Kajcik elkészítése, a hiányzó dolgok beszerzése, pakolás...  Mindez egyes egyedül. Mert hiába kértem meg az én drága férjemet illetve a gyerekeket, hogy legyenek kedvesek segíteni, hogy ne minden az én vállamon legyen és gyorsabban haladjunk rajtam kívül mindenki úgy elvolt a maga kis világában. És ha azt mondom,hogy semmi de semmi segítséget nem kaptam akkor egyáltalán nem túlzok. Szemrehányást annál inkább. Valóban nem voltam a nyugalom mintaszobra már így ebéd magasságában (a perfekcionizmus bekapcsolt nálam) de amikor megkaptam, hogy nekem soha semmi nem jó és folyton csak morgolódok akkor éreztem először, hogyha a törekvéseim csak hálátlanságot tudnák kiváltani belőlük akkor én többet nem szervezek ilyen partyt, nekem ez nem okoz akkora örömöt mint amennyi stresszel jár számomra. És ezt elmondtam a családnak is. Annyira nem vették jónéven.
A délután mindenki elmondása szerint jól telt, az hangulatomat illetve érzéseimet az időjárás abszolút tükrözte, borús és esős (sírós) volt. Ott volt az a sok felnőtt és gyerek, önfeledt nevetés és jó kis beszélgetések és én azt éreztem, hogy nem vagyok idevaló. Kívülállónak éreztem magam, nem tudtam senkivel egy jót beszélgetni, sofőr lévén még egy pohár bort sem meginni. Nem úgy az apa, aki kellemesen elborozgatott és nevetgélt a társasággal, leginkább annak is a férfi tagjaival. 8 körül kezdtünk el pakolgatni és fél 9 után értünk haza a szakadó esőben. Itthon még gyors kipakolás a csajok pedig nagy játékba kezdtek az új játékokkal. Pedig már rendesen elfáradtak eddigre. A pancsi kimaradt, helyette jött egy kis társasjáték, meseolvasás. Vagyis annak indult de aztán "kiborulás" lett belőle részemről. Sehogy sem volt jó Sárinak (és nyilván ekkor már nekem sem) így fogtam magam és kivonultam a konyhába. Nem csináltam semmit csak kb egy órán keresztül ültem ott, éreztem, hogy erre a lecsendesedésre van szükségem. Jól is esett. 10 után jöttem vissza a szobába, amikor is arra léptem be, hogy Zsófi (abszolút a fáradtsága miatt amit nem tudott kellően jól kezelni) épp nekivágja az orrsprayt az ajtónak mert nem akarta, hogy apa fújjon az orrába. És itt jött az ördögi énem és elkiabáltam magam, hogy jó akkor holnap nincs mesenézés és elég volt ebből a csúnya viselkedésből meg nem értem miért kell folyton megvárni ezt a pillanatot. Erre apa is felpattant és kiküldött a szobából, hogy mit képzelek én, eltűnök egy órára aztán meg idejövök fegyelmezni. Menjek ki, majd ő lefekteti a csajokat eddig is nagyon jól elvoltak nélkülem. Persze ezt az én egom nem hagyta,hogy akkor is maradok és nem hagyom, hogy kizárjon a szobából mert ők az én gyerekeim is... Szó szót követett és egész komoly és legfőképp hangos vita kerekedett belőle. Sári ( aki amúgy is nagyon érzékeny minden rezgésre) félénken szólt, hogy ne veszekedjünk, de látszott a szemében a rémület és a nem tudom mit tegyek érzés hisz ő ilyet még nem látott. Végül kiszorultam a nappaliba ahol a kanapén ülve potyogtak a könnyeim és hallottam, hogy a lányok meg bent sírnak. Erőt vettem magamon és bementem és elmondtam apának hogy akár tetszik neki akár nem én maradok. Elaludtak a lányok ( mindkettőjük fülébe odasúgtam, hogy nincs semmi baj, anya és apa ezt meg fogja oldani ők csak pihenjenek békésen) és mi (vagyis inkább csak én) próbáltuk megbeszélni mi is volt ez. Apa az alkohol hatása alatt volt, vagyis elvesztette a kontrollt önmaga illetve az érzései felett és csak jött ki belőle a sok düh, harag,rossz érzés ami az elmúlt évek során felgyülemlett benne és amiről akár nem is tudta, hogy léteznek,hisz mélyen elnyomta magában. Furcsának tűnő dolgokat mondott, amit akkor ott még nem értettem. Makacs ember lévén nem sikerült a dolgot békésen rendeznünk, tudtam, hogy neki most idő kell, de azt nem, hogy mennyi.  Én még a nappaliban rendeztem magamban az érzéseimet és odabújtam mellé. A vasárnap nagyon csendben telt, mindketten játszottunk sokat a lányokkal de csak külön külön. Reggel én még fájdalommal a szívemben ébredtem és éreztem, hogyha ezt vele most nem tudom megbeszélni akkor mástól kell segítséget kérnem. Meg is történt! Újfent az én kis "őrangyalom" szavai hozták meg számomra a felismerést és ezáltal a nyugalmat is. Tudtam, hogy mit kell tennem. Megértettem (bár sokszor elég ha csak simán elfogadjuk) hogy miért történt mindez, hogy mit érezhet apa most és hagytam, hogy a dolgok történjenek úgy ahogy annak történnie kell. Szeretettel gondoltam rá, támogattam őt mindenféle szeretet energiával, apró kis üzenettel hisz tudtam,hogy ő egy sérülését, fájdalmát éli meg és sokkal inkább magára haragszik, szégyenli magát illetve küzd a lelkiismeretével mintsem én lennék az ő "magányának" a forrása. Az is tudatosult bennem aznap, hogy a szombat esti szavak sokkal inkább szóltak az anyukájának, az én szüleimnek, mintsem nekem. De én voltam ott, én állok hozzá legközelebb és sokkal egyszerűbb volt rám kilőni a múltbeli sérelmekkel átitatott nyilakat..... Egy percig sem bánom, hogy így történt ez a dolog. Szép kis felismerés volt ez nekem, hogy egy ilyen helyzetben választhatom a szeretetet az önmarcangolás és vádaskodás helyett és hogy ezzel az energiával békével ajándékozom meg magam és ez a béke átsugárzik a másik félre is. Ő azért tartotta magát egész vasárnap. Én pedig folyamatosan, persze nem tolakodóan kedveskedtem neki és éreztem, hogy ez simogatja az ő lelkét. Hétfőn reggel együtt keltünk és elmondtam neki, hogy biztos vagyok benne,hogy majd a munkahelyén ma sok érzés a helyére kerül. Persze ő erre újra dühvel reagált, hogy ne magyarázzam meg neki folyton,  hogy ő a munkahelyén érzi jól magát...  Nem erről szólt ez, estére ő is megértette. Az apró kis kedvességek napközben sem maradtak el és éreztem hogy olvad a jég. Kaptam egy üzenetet, hogy miért vagyok vele ilyen kedves? Megírtam neki, hogy mert nagyon fontos nekem és tudom mit érez...
Munka után mindketten futottunk egy nagyot és egy szeretettel vagyis inkább szerelemmel és tisztelettel átitatott beszélgetés következett. Elmondta, hogy ő ehhez nincs hozzászokva, hogy valaki az ostoba viselkedésére ilyen szeretettel tud reagálni, hogy ezzel nem tudott mit kezdeni, mert a dühöt és a szemrehányást várta volna és úgy érezte ezt is érdemelné (ugye ugye az ego), hogy eddig ezt ő nem tapasztalta ilyen szinten tőlem sőt talán soha senkitől az életben. Azt is mondta, hogy kissé ijesztő neki az én fejlődésem (ezt is éreztem vasárnap), mert tudja, hogy "belelátok", hogy tudom neki mik a legnagyobb félemei, "hibái" és nehéz az mikor én ezzel szembesítem (persze nem erőszakosan és meg akarom benne ezt változtatni gondolatokkal). Tudja, hogy mindez neki csak jót hozhat, megkönnyebbülést és a fejlődését szolgálja, de nehéz. Értem és érzem én ezt! Szenved ő is, mint mindenki a sebeitől mindaddig míg el nem fogadja őket, szeretettel nem tud megbocsátani önmagának és másoknak és ugyanezzel a szeretettel át nem öleli önmagát! Felemelő pillanatok voltak ezek mindkettőnk számára és újra visszaköltözött otthonunkba a béke és a harmónia!
Nem baj ha néha rosszul érezzük magunkat, ha vitákba bocsátkozunk, ha megengedjük magunknak hogy kiboruljunk.... Emberek vagyunk! Csak ismerjük fel az önmagunkra erőltetett maszkok mögött a fájó sebeket és a szeretet energiáját használva szép lassan kezdjük el kistisztitani azokat hogy hegmentesen begyógyulhassanak! Gonosz ember nincs,csak olyan aki szenved!

Szívem minden szeretetével nektek❤