Ez a mondat tegnap nagyon megfogott és éreztem, hogy erről írnom kell. Egy személyes"konfliktusom" illetve az utána való önmagamba nézés, segítségkérés által jutottam el oda, hogy húzzak magamnak egy csakrakártyát arra a kérdésre, hogy mit is kell nekem ebből következtetésként levonnom, megértenem, megtanulnom.
Egy hozzám nagyon közelálló személlyel kapcsolatos ez a fent említett eset. Személyes találkozásunk és egy mélyebb beszélgetés alkalmával eljutottunk egy olyan szintre ahol én a saját tudásom illetve meglátásom alapján tanácsot, véleményt próbáltam neki formálni, adni... Ez belőle már akkor is kisebbfajta indulatot váltott ki, de mivel én ezt akkor abszolút jószándékkal és tiszta szívvel tettem nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget. Hisz nem kell még a barátok között sem, hogy mindig mindenben egyetértsenek. De én szeretem az olyan beszélgetéséket amik nem vitába vagy sértődésbe torkollnak az egyik vagy mindkét fel részéről hanem mindenki el tudja mondani ő mit és miért tart helyesnek, úgymond meg tudja védeni a saját igazát. Amennyiben ez nem történik meg ott valaki sérül, hisz vagy leigázottnak érzi magát, vagy tehetetlennek ami dühöt vált ki belőle (és mint tudjuk a rossz érzések jó döntéseket és nyugodt beszélgetéséket ritkán eredményeznek) és adott esetben ez a düh a pillanat hevességén túl több napon keresztül is elkísérhet bennünket vagy akár apró parázsként ott izzik napokon keresztül és aztán egyszercsak hirtelen a semmiből ez a parázs lángra kap és belobban. Akkor jön el az a pillanat amikor dönteni kell, hogyan is tovább. És mindig van választásunk, hogy ezt vagy azt az utat választjuk. Ezt mindenki maga érzi neki mi ez a 2 út. Hát itt is pontosan ez történt. Kaptam egy üzenetet ettől a kedves barátomtól, amiben a dühét kifejezve leírta, hogy ő tőlem nem igazán veszi jónéven a "kioktatást" és ne akarjam neki megmondani mit és hogyan kellene csinálnia, hisz ő tisztában van a megoldandó feladataival de én túl sok vagyok neki. Éreztem, hogy ezt a dolgot én face to face (jelen esetben ez csak telefonon keresztül volt kivitelezhető) szeretném tisztázni, így felhívtam. Elmondta, hogy most kapott lángra a parázs, de mivel indultból nem akart elhamarkodott mondatokkal esetleg megbántani ezért írta le az érzéseit. Én ezt abszolút megértettem és megköszöntem az őszinteséget és igazi nyugalmat és hálát éreztem abban a pillanatban. Éreztem, hogy én itt és most egyfajta fejlődésen mentem keresztül, mert míg kb 2 évvel ezelőtt rácsaptam volna a telefont és megszakítottam volna esetleg vele a kapcsolatot most higgadtan el tudtam neki mondani, hogy bennem semmi rosszindulat és bántó szándék nem volt akkor mikor beszélgettünk sokkal inkább a segíteni akarás de ha úgy érzi én sok vagyok neki (és ezzel vannak és lesznek is bizonyára még sokan az életben) akkor állítson le. Úgy érzem vagyok annyira intelligens ma már, hogy adott esetben ezeket tudom megfelelően kezelni. Azonban azt elmondtam neki, hogy gondolkodjon el azon hogy vajon én vagy inkább a szavaim verték-e ki nála a biztosítékot, hogy annak a beszélgetésnek akkor és ott helye volt és biztosan nem véletlenül került elő ez a téma és hogyha ilyen dühöt vált ki belőle ez vagy bármi más az életben akkor azzal bizony még feladata van.
Abszolút nyugodtan és békésen zárult ez a beszélgetés, bennem egy felismeréssel ami hihetetlen energiát adott. De a gyökerek, a kártya üzenete és a tanítóm szavai szerencsére hamar vissza is rántottak a Földre és az alázatra hívták fel a figyelmemet.
Tudom, hogy nem könnyű dolog mikor az embernek valaki tükröt mutat, amikor felismer valamit a másikban ami benne is megvan csak mélyre elássa illetve fél szembenézni azokkal az akadályokkal amik a "probléma" megoldása során útjába kerülhetnek. De azt gondolom érdemes ezt megtenni! És azt is megérteni, elfogadni, hogy a szeretet kinyilvánítása, a segítségnyújtás az nem mindig simogatással érkezik hanem bizony akár kőkemény arculcsapással. De ilyen esetben gondoljunk arra, hogy a végén hálát fogunk érezni önmagunk iránt, szeretettel megsimogatjuk önmagunkat és akár azt is aki minderre rávezetett bennünket, elindított bennünket a fejlődés útján! Ne engedjük, hogy a félelmeink, a lelkiismeretfurdalásaink, az irigység, a szégyen érzése vagy a harag és a düh visszahúzzon bennünket és benntragadjunk a pocsolyában amikor a napsütötte tengerben is lubickolhatunk! Azt gondolom hála Isten olyan korban élünk amikor millió lehetőségünk van arra, hogy megszabaduljunk az önkorlátozó hitrendszereinktől, a visszahúzó mintáktól és elinduljunk végre a saját boldogságunk felé! Ha egyedül nem megy akkor kérjünk bátran segítséget, olyan, hogy "cikk" itt nem létezik. Az út pedig mindig az ami az öröm érzését hozza meg. Az út rögös, türelmet, akár (látszólag) áldozatot vagy áldozatokat követel de amikor megérezzük a szívünkben és a lelkünkben, hogy fejlődünk hatalmas energiát ad! És itt legyen szó bármiről!
Szívem minden szeretetével nektek❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése